Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
120 Gardelegentől Eimeig Egyszer ebéd után összecsomagoltattak bennünket, fölsorakoztattak, és ki az állomásra. Vonattal elvittek bennünket Leipzigen, Halién, Magdeburgon keresztül Gardelegenbe. Egy erdőben szállásoltak el bennünket, kaptunk valami meleg kosztot, levest. Másnap reggel sorakozó, harmincnyolcán kaptunk egy kenyeret, Gál Sanyi osztotta szét, az volt a rajparancsnok. Egy kis várakozás után elindultunk gyalog. Mikor Wurzenból elkerültünk, öreg német tisztek lettek a parancsnokaink - hát nem annyira öregek, inkább olyan középkorúak voltak. Már nem volt olyan nagy fegyelem, akkor már nem szakaszonként mentünk, a falubeliek összerázódtunk és lassan mentünk, fáztunk. Az öregebbjei minket, fiatalabbakat bíztattak, hogy le ne üljünk, mert megfázunk. Egyik este megint erdőben aludtunk összebújva. Állandóan csak gyalogoltunk, meneteltünk, aztán meg-megálltunk, mert mentünk egy öt-hat kilométert és elfáradt az ember, éhes volt, le voltunk gyengülve. Gardelegenből Mieste, Lage és Bielefeld, ahol a katonakonyhán kaptunk egy kevés levest és egy szelet kenyeret, aztán mentünk tovább Güterslohba. Güterslohba 1945 nagypéntekén érkeztünk. Egy olyan kisebb város volt, az egyik szélén voltunk elszállásolva egy mozi helyiségben, az egy nagy terem volt. Itt kaptunk tizenöt darab kekszet, jó kemény volt. A front a város másik végén volt, csak később tudtuk meg, hogy onnan mentek kétfelé az amerikaiak: olyan gyűrűformát mentek csinálni, bekeríteni az ellenséget, de abból aztán sikerült kikerülnünk. Güterslohban már zűrzavaros helyzet volt, akkor már nem törődtek velünk. Nappal voltak légitámadások a városra, vadászrepülők géppuskáztak. Volt ott egy széles út, fákkal, mi, a fiatalabbjai a mókusokat dobáltuk, meg hajtottuk az egyik fáról a másikra, mint afféle gyerekek, közben a gépek az állomást géppuskázták és bombázták, de az messze volt. Az öregebbjei kiabáltak velünk, hogy ne marháskodjatok, hisz itten gépek mennek. Azok már nagyobbak voltak, több eszük volt. A vasútnál gépágyúsok, légvédelmisták voltak, német egyenruhában, és volt egy magyar gyerek is ott, katona. Azt kérdi, hogy mi van, hogyan: mert a mieink beszéltek magyarul, és meghallotta őket. 1926-os volt, önkéntes lehetett, mert máskülönben hogyan lehetett volna ott? Kérdezte, hova valósiak vagytok? Aztán elmondta, hogy ő farkasadi, Vásárút meg Kürt között volt egy major, ott voltak Farkasdról dinnyetermesztők. Voltak, akik ismerték őtet, azok beszéltek vele. Aztán menni kellett, mert lövöldöztek. De nem számított, nem is vette az ember föl, hogy lőnek, vagy mi a fene. Aztán a farkasdit ott hagyták. Hogy mi lett vele, mi se - azt se tudom, hogy hazakerült-e. Egész nap nem kaptunk semmit, nem volt konyhánk, estére meg szökött az eső. Megjelent a tisztünk a tolmáccsal és azt mondta, hogy mindenki mehet, amerre akar: szélnek eresztettek bennünket, de azt se tudtuk, hogy hol vagyunk. Aztán nagy kupaktanács volt, már akkor falubeliek szerint, akkor már nem volt, hogy ez a szakasz, az a szakasz, meg miegymás. Az öregebbek voltak a vezérek, aztán gondolkodtunk, hogy hát most hova menjünk? Mi legyen? Valami heten-nyolcan utcabeliek, úgy döntöttünk, hogy megyünk, már akkor csak a haverok voltak egybe. Összefogtunk, elindultunk, egyszer csak megint rájött az eső. Már a város szélén voltunk, parasztházak voltak ott, bementünk egy eresz alá. Egyszer csak jön egy német és kiabál, komm, komm, szedett bennünket össze, hogy menjünk. Jött még egy német katona, behajtottak bennünket egy nagy pajtába. A parasztnak össze voltak ott vágva olyan rőzsék, ágak, ott már olyan húszán
