Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
118 Először Chebbe, Egerbe akartak bennünket vinni. Megálltak, de aztán ott nem fogadtak bennünket, mink akkor nem tudtuk, hogy miért. Jó pár órát álltunk ott, mire kaptak új parancsot, hogy hova menjünk. Csak aztán, mikor Wurzenba értünk, híre jött, hogy az egyik egeri kaszárnya kapott bombát, ezért vittek tovább. Wurzen Wurzen volt a végállomás, több százan is lehettünk ott, mind leventék. Egy katonatelep volt ott, két-háromemeletes kaszárnyával, egy nagy teremben voltunk elszállásolva, két század. Az valamikor lovarda lehetett, vagy nem is tudom mi, a terem végében voltak olyan hosszú asztalok, ottan marháskodtak az öregebbjei. Mindenki fogott magának tetűt - hát nem kellett sokat keresni, mert volt elég -, az asztal sarkába tette, ujjal kopogtatták az asztal közepét és a tetűk meg mentek a kopogásra. Ez volt a szórakozás. Vagy volt ott Nyárasdról két cigánygyerek, a nyárasdiak adtak nekik cigarettát, hogy egymással verekedjenek. Azt mondták nekik, hogyha nem véreztek, akkor nem kaptok cigarettát, úgyhogy jól kellett nekik verekedni, nem csak úgy, hogy majd ütök olyan kisebbet. Ott aztán mindjárt másnap be is öltöztettek bennünket, kaptunk német egyenruhát és munkásruhát is, zöld kabát volt, fehér nadrág. Ott már német felügyelet alatt voltunk, sváb gyerekek voltak a tolmácsaink. A civil ruhát ledobáltuk magunkról, a nagykabátot, nadrágot, már rakáson volt minden és ott hagytuk. Hogy mi lett vele, mi se, azt nem tudjuk, a mosdóba úgy mentünk be, hogy azt már kint hagytuk. Már előtte többen fürödtek, mert századonként mentünk, ott már századra voltunk osztva. Én a második században voltam, második szakasz első rajában, egy nyárasdi volt a rajparancsnokunk, az már 1926-os volt, de a szakaszparancsnok az már német volt. Lezuhanyoztunk, aztán mentünk az öltözőbe, ottan már sűdő német leányok voltak, olyan korúak lehettek, mint mink. Ránk néztek, és mint afféle falusi gyerekek, takargattuk magunkat. Ott voltak regálban a ruhák, alsóneműt azt vihettük magunkkal, hosszúgatyát is, meg a cipőt is, zoknikat, de mást nem. Nekem jó új bakancsaim voltak. Rám nézett a leány, először vette a vízhatlan inget, ami bévül vattás volt, olyan jó puha; itthon nem kaptam olyan öltönyt se, és ott meg, amikor a háború alatt már az utolsókat rugdalták, ilyen ingek voltak nekik. Aztán nadrágot adott, addig próbáltam, amíg olyan volt rajtam, mintha skatulából vettek volna ki. Aztán kaptam olyan blúzt, ami nem gombos volt, hanem olyan, mint egy női blúz, két zsebbel a mellén. Kaptunk még két inget és sapkát, derokszíjat is, kenyérzsákot is, úgyhogy onnan már mint katona jöttem ki. Tizennégy és fél évesen. Kimegyek, hát te ki vagy? Nem ismertem mega haveromat, az utcabelit. Az is nézett, te vagy az? Ügyi másabb már az ember komiszban, katonasapkában. Aztán feleskettek Hitlerre. Mi magyarul mondtuk, volt ott egy sváb gyerek, Budáról, az volt a tolmács, az mondta, hogyan esküdjünk. Aztán azt kellett mondani, hogy Isten engem úgy segítsen. Hogy hogyan, hogyan se, hisz nem beszéltünk össze, de mind azt zúgtuk, hogy Isten engem hazasegítsen. Hogy a tolmács mit mondott a német tisztnek, aki fönt volt a dobogón, nem tudom, de biztos, hogy nem árult el bennünket. Nem tudom, hogy minket hova kergettek volna, ha tudják. így meglett az eskü is. Dögcédulát is kaptunk, ez olyan szarvasbőr tok volt, nem is éreztem, hogy a mellemen van, volt benne egy ovális pléh, benne volt a nevem, a születésem, a hazai cím. Úgy voltunk elkönyvelve - bele is volt írva -, hogy Ungar SS. Ha fél évvel tovább tart a háború, minket betetoválnak és egész életemben SS vagyok. A fog-
