Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
milyen náció volt, nem tudom, nem németek voltak és nem is foglyok, de elég az hozzá, hogy azokkal nem szabadott érintkeznünk. Nem tudom miért; azok lehet, hogy rabok voltak, a csehek foglyai, és mink azért kerültünk padlásra. Két vagy három nap után vonatra ültünk, és indulás haza. De kíséret mindig volt. 1946. III. 9. Átszállunk a Bratislavai vonatra. Česká Tfebová-Svitavy-Letovice- Adamov-Brno-Breclav-Kúty-Malacky-Bratislava hl. nádr. Már az állomásról üzentem haza, hogy megérkeztem. Ma, mivel szombat van, nem intézik el az ügyünket, ezért a legnagyobb nemtetszésünkre a Trnavská cesta-n lévő Kuchajda táborba tesznek szállásra, ismét drót mögé. Nagyon csúnya hely, de a néhány napot már kibírjuk. Bratislaván sem látszik a háború nyoma. Nagy forgalom van, sok új épület van azóta, amióta nem láttam, már 7 éve. 1946. III. 10. Meglátogatott otthonról édesapám és húgom, Márta. Életem egyik legboldogabb pillanata. Délután Gyula bátyám és felesége látogatott meg. 1946. III. 11. Délelőtt meglátogatott édesanyám és Tibor öcsém. Ismét egy nagyon boldog pillanat. Krsek János is ott volt. Gyula elment a Repatriačný áradra, ahol megsürgette a mi ügyünket. Délután már kiállították az elbocsátó leveleinket és végkép szabad lettem! Micsoda fenséges érzés volt örökre kilépni a drótok közül. Elmentünk Jankóhoz, ahol civilbe öltöztem. Délután 5 h-kor indult a vonat Szencre. És végre, másfél éves távoliét után hazakerültem. Otthon nem változott azóta semmi, amióta én nem voltam otthon. Pedig rengeteg orosz katona volt nálunk, de nem csináltak semmi rosszat, mert édesapám vigyázott mindenre. Egészséges mindenki, csak szegény János bátyámról nem tudunk semmit. A régi barátok közül már sokan otthon vannak. Szencen sem változott semmi. Háborús károk nincsenek. Dolgaim, ruháim, bélyegeim mind megvannak. 1946. III. 12. Jelentkeztem a csendőrségen és a községházán. Nincsen semmi baj. 1946. III. 15. Beutaztam Bratislavába a katonaruhámért, ami Jankónál maradt. Megnézem a nekem régen ismerős várost. Nem sokat változott, csak egyes új épületei vannak. 1946. III. 17-24. Ágyban fekvő beteg voltam. Állandó magas lázam volt. Az orvos hastífuszra gyanakodott, de nem lett az. Fokozatosan elmúlt, minden nyom nélkül. 1946. III. 28. Édesanyám volt Nové Zámky-ban, ahol egy fiútól, aki Janival volt együtt, megtudta, hogy Berlin és Stettin között be voltak vetve, ahol Jani lábára kézigránáttól megsebesült. A többi fogságba került, őt bekötözve otthagyták, hogy majd visszajönnek érte. Hogy tovább mi történt vele, nem tudjuk. Česká Trebovában átszálltunk a pozsonyi vonatra, de az már rendes gyorsvonat volt, nem ágyas vagonok voltak. A pozsonyi állomásról csoportosan, nem fegyelmezett osztag, de csoportban mentünk és körülöttünk, csehszlovák egyenruhában lévő katonák kísértek, talán fegyver is volt, de arra már nem emlékszem. Azt se tudom, hogy ki által üzentem haza, de azt úgy kell venni, hogy Szénéről naponta legalább száz ember járt dolgozni Pozsonyba, úgyhogy egy ismerősre rászóltam és azzal üzentem, mondd meg, itt vagyunk Pozsonyban. Az a bátyámnak volt a dolga, hogy megkeresse, hogy hova tették a volt katonákat. A kuchajdai táborban megint drót mögé kerültünk, szabályosan őrizték az udvart, a laktanyát a szlovák katonák. Randaság volt, fa tábor volt, fa építmény -113
