Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Ásványi László

114 hogy kik után maradt az ott, nem tudom, elég az hozzá, hogy körül volt kerítve. Talán három vagy négy ilyen barakk volt. Hogy abban munkások lehettek, vagy foglyok, nem tudom. Szalmazsákokon aludtunk, de ott is csak, hála istennek, talán két éjszakát. Száznál biztos többen voltunk ott - mikor odajöttünk, nem volt ott senki. A bátyám ügyeskedett, már másnap ott is volt a kerítésnél, kiabált be, Ásványi Laci! Találkoztam vele, de nem engedték be a szlovák katonák. Másnap jött az apám a húgommal, azokat már beengedték, úgyhogy ez volt az első találkozás a családdal. De ott rendes kapuőrség és egyenruhások jártak körül, azokkal intézte. Hogy a többivel mi lett, hogy azokat szétengedték-e, nem tudom, de mindenkiért kellett, hogy valaki jöjjön. Aztán a bátyám intézkedett a repatriációs hivatalban, és kiszabadultam. Örültem, hogy kiléphettem onnan, és gyerünk. Egy valamikori munkatársunk, otthon az üzletből, Pozsonyban arizált a zsidók után, az vállalt valami kocsmát, és a bátyám kapcsolatban volt vele. Odamentünk és ott vetkőztem civilbe. Azt mondta, hogy én így nem kísérlek haza, magyar katonaruhában, még megvernek. Civilbe vetkőztem, délután öt órakor indult a vonat Szencre és végre, másfél éves távoliét után hazakerültem. Micsoda fenséges érzés volt, örökre kilépni a drótok közül!