Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
az egészet: a nővér szárította a konyhán a kenyerkéket, és egy megbeszélt helyre elrejtette, hogy legyen mit ennünk az úton. Aztán amikor már összegyűlt a kenyér, körülraktuk vele a derkunkat. Reggel a nővér korábban vételezett, és jelzett, hogy már jön. Már meg volt beszélve, hova fog elbújni, és ott fogunk vele találkozni, mert már ott kint a városban jobban tudta, hogy melyik út vezet kifelé. Egy nagy parkban bújt el és ott meg is találtuk őt. Egyszer csak hallottuk, hogy megszólalt a sziréna és lövöldöztek! Máskor az őr soha nem figyelte az embereket. Nem tudom, hogy el-e árult valaki minket, vagy mi volt. Egyszer csak láttuk, hogy lóháton jönnek a katonák, de a bokrokban el tudtunk bújni. Három házhoz is bementünk és könyörögtünk, hogy rejtsenek el minket. Az egyik asszony azt mondta, hogy az ő urát már évekkel ezelőtt elvitték, és őt is elviszik rögtön, ha minket őnála megtalálnak. Mondtuk neki, hogy egyenként bújtasson a szomszédokkal, de szegények nem mertek rejtegetni, féltek. A nővér az nem mert bujkálni a bokrokban, el is kapták őt, de mi estéiig ott rejtőzködtünk. Amikor terveztük a szökést, a nővér elmagyarázta, melyik úton merre fogunk menni. Már volt tizenegy óra, éjfél is, és nekiindultunk az útnak, ami a városból vitt ki. Úgy negyven-ötven lépést egymás után mentünk, és ki is jutottunk a városból: nem volt ott senki. Megörültünk, hogy sikerült! De azt nem gondoltuk, hogy még odébb be lehetnek ásva az őrök. Valami száz méter után ott feküdt az árokban a katona. Leadott három lövést, jöttek a többiek és már vittek is vissza. Visszakerültünk a szobára, de nem csináltak velünk semmit. Másnap reggel elmentünk reggelire, egyszer csak kiabálta a nő, katona:- Munkásbrigád, sorakozó! Hát mi is, mint akik jól végezték a dolgukat, mentünk sorakozni, de mondtam a Lajosnak:- Nem tudom, ki-e megyünk, nem-e leszünk lekapcsolva...- Te mindig előre be vagy szarva!- Na vigyázz! - mondtam neki. A kis nő katona megnézett bennünket, megszámolt, és ment bejelenteni a dezsurnénak, hogy mennyi főt visz ki magával és hogy jöhet minket átszámolni. Máskor gyorsan bejelentette az emberek számát, a dezsurné átszámolt bennünket és már mentünk is gyalog a kolhozba, de most nagyon sokáig maradt az irodán. Aztán egyszer csak jött, és a kezében volt egy papír.- Odanézz! Hozza a neveinket! - mondtam a Lajosnak.- Jaj, ne fesd az a ördögöt a falra! A nő megállt előttünk, és rögtön mondta:- Karol Tóth!- Zde! - jelentkeztem. Azt parancsolta, hogy lépjek ki. Mondtam neki, hogy »minek« és hogy »én nem megyek ki« - így akartam vele viccelni, mert máskor már meg is csipdestük őt, olyan bátrak voltunk. De akkor nagyon goromba lett hozzánk.- Ludvík Tóth!- Tu jel - mondta. A Lajossal mindig összebeszéltünk, hogy azért se fogunk egyformát visszamondani. Azt mondta, hogy álljunk oldalra, de mi nem akartunk. Harmadszor is ránk parancsolt, de akkor már előkapta a pisztolyt és azt mondta, hogy ha nem állunk ki, akkor azonnal agyonlő bennünket, így már muszáj volt. Olyan gorombán, mintha soha nem láttuk volna egymást. Azt mondta, hogy ő nem fog helyettünk ülni, ha megszöknénk, mert őt csukták volna be helyettünk. Aznap nem is mentünk ki a kolhozba, viszszaküldtek a szobára.
