Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

Olyan tíz óra körül jött egy ruszki, és elvette a munkásruhánkat.- Szermusz, Lajos! Kinek volt igaza? - mondtam a Lajosnak.

Két napig lézengtünk bent az udvarban, és nem hívtak munkára. Aztán kanturára hívtak bennünket, és a nővér ment be először. Amikor kihallgatták, már másfelől ment ki, hogy velünk ne tudjon egy szót se váltani. Nem tudom, mi lett vele: többé nem láttuk. Kihallgattak minket is, nem sokkal azután jött az orvosi vizsga, és akkor már sipirc, ki lettünk vágva a lágerbe, munkára. Ha meg tudtunk szökni, akkor dolgozni is tudni fogunk!

Este jött a proverka, a népszámlálás, és egyszer csak olyat hallottunk, amit még addig nem: »Akinek a nevét olvasom, az ide félre fog állni, a stráfbrigádba!« Kilencen lettünk, akinek valami volt a rovásán, és így megalakult a büntetőbrigád. Már nem mentünk a nagy épületbe feküdni, egy kis szobában voltunk bezárva. Másnap reggel valami hét vagy nyolc őr vitt minket a munkába. Kutyákkal voltak, de azok olyan kutyák voltak, hogyha rájuk nézett az ember, szinte reszketett. Az utak tele voltak nagy pocsolyákkal - az őrök kikerülték két oldalról, de minket azokon keresztül hajtottak. Ott kellett mennünk, ahol adtak utat. Odaértünk a helyre, és láttuk, hogy kenyérgyár! Hú de jó, gondoltam magamban. Az első nap eljött a dél, és mondtuk a katonának, hogy már vigyen bennünket ebédre. Erre azt mondta, hogy nem vihet, mert szigorú parancsot kapott: szigorított rabok vagyunk, nem kapunk semmit, csak este. De aznap mindent kilestünk, és láttuk, hogy merre jönnek ki a tepsik, amikben sültek a kenyerek. Tepsiben kellett sülniük, mert a kenyértészta úgyfolyott, minta víz. Egész délelőtt szabódtunk a katonának - már tudtuk, hogy hány órakor szedik ki a kenyeret -, hogy vigyen el minket oda, ahol a futószalagról le tudnánk egyet kapni. A futószalag a regélőkhöz ment, és ott kiforgatták a kenyeret a tepsikből, amiket aztán félredobtak. Volt egy olyan jó darab a szalagból, ami még nem ért oda ahhoz, aki szedte ki a kenyereket és az egyikünk kimarkolta a tepsiből a kenyeret, egy pillanat alatt kilenc darabra osztottuk, és aló le! Odaért a futószalag - egy kenyér hiányzott -, és aki szedte le, rögtön leállította, és kiabált a katonának. De arról nem tudott, hogy a katona ezt fél szemmel figyelte, és nem akarta hallani, hogy álljon meg. Eközben mi ettünk. Akkor fogadtam meg, hogy inkább haljak meg, mint olyan forró kenyeret még egyszer megegyek. Azt gondoltam, hogy meggyűl a hasamban! A futószalagos nekifogott porolni a katonával, de addigra mi lenyeldestük a kenyeret. A katona ránk nézett, látta, hogy már nem mozog a szánk és mondta, hogy az ő emberei nem vették el a kenyeret, nyugodtan vizsgáljon meg bennünket. Másnap már hiába mondtuk neki, még meg se közelített bennünket. Már többet nem loptunk kenyeret. Mindennap este értünk jöttek és elkülönítettek, a proverkakor is. A többiek szabadon mehettek az udvaron, de nekünk ott volt egy szoba, oda beengedtek és bezártak. Ha valaki vécére akart menni, zörgetni kellett. Reggel ugyanakkor ki kellett vonulnunk, mint a többieknek, csak mi a kenyérgyárba mentünk. Ennyi különbség volt, ez volt a büntetőbrigád. Aztán kijelentették, hogy akinek van valami panasza, jelentkezzen a kanturán. Én mindennap jelentkeztem, és azt kérdeztem, hogy miért vagyok én itt, én nem szökni akartam, hanem hazamenni. Csak ez mellett álltam, mert igaz is volt. Aztán nagy nehezen, körülbelül olyan három hetire kikerültem onnan.

Az utolsó hónapok a 8-as lágerben

Ősszel - 1945 októbere volt - a Lénárt hazament. A brigádok nem egyszerre érkeztek a lágerbe, a kolhozi dolgozók még nem jöttek meg, de már amikor a munkások-