Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
91 vidékről volt, hát még jobban. Azon gondolkodtunk, hogy még csak hírt se tudunk adni magunkról. Azt tudtuk biztosan, hogy ha túl is élnénk az éjjelt, reggel jönnek értünk, az élőket a kocsi aljára dobják és aztán a gödörbe is azok jutnak alulra. Ezt tudtuk, mert ez nem első nap volt így, mindig tele volt a kocsi halottal, minden istenáldott nap! A halottakat úgy hányták, mint a földet, vagy a kavicsot, csak annyit ért az ember. így telt el az egész éjszaka, csak hát mi nem tudtuk, hogy mi vár ránk másnap. Mindennap korán reggel hozták a kocsit a hullahordásra, aztán kellett vissza a kolhozba, mert nem voltak gépek, csak olyan rossz lovak. Nem sokkal azután szokták vinni a hullákat, miután mentünk ki a gyárba, de aznap reggel nem jöttek a szokásos időben, már volt tíz óra is, mire megjöttek. Beszédet hallottunk, és a vaskerekű kocsi hangját. Odamásztunk mind a hárman a kiskapuhoz, és összeölelkezve vártunk. Egyszer csak csend lett, és valaki nyitotta ki a lakatot, de akkor mi már nem bírtuk a sírást visszatartani, úgy el voltunk keseredve. Tudtuk, hogy hiába élünk - rögtön feldobnak a kocsira, ránk a halottakat, hogy ne lássa a civil nép, hogy élő embert visznek a gödrökbe! Pontosan az nyitott be, aki engem oda betaszított, de ott állt mellette egy alacsonyka ember is:- Hát ezek-e? Hogyan került ide élő ember? - kérdezte oroszul. Én ám megértettem! Hát hogyan kerültünk oda?! Az egyik kezemmel tartottam a többinek a nyakát, a másikkal mutattam, nem is kellett mondani, hogy »Aki maga mellett van, az hozott ki!« Rámutattam, és nem tagadta, nem merte tagadni, mert mindjárt hárman mutattunk volna rá. Rögtön annak fogott az alacsony ember, de csúnyán kiabált azzal az illetővel, hogy hogyan mert ide élő embert kihozni! Ha tudta volna, hogy az összes élve volt kihajtva! A lator az meg se mukkant. Mi közben még mindig térdeltünk, és egymást ölelve sírtunk, mint a kisgyerekek. Aztán azt parancsolta:- Azonnal menjen, hozzon ruhát, csizmát, sapkát, nadrágot, mindent! - És hozzátette, hogy újat - ezt mindet megértettük. Hát hol fogja az újat venni, gondoltam magamban, mert tudtam, hogy milyen nyomorult a láger, újat nem is láttunk senkinél. Jött is vissza a lator, és hozott olyan kezeslábast, csak bele voltunk állítva, a sapka fent volt, a kesztyű fent volt, ez volt az egész. El voltam csodálkozva, hogy hát ilyen is létezik? Csak Moszkvában láttam az óvodásokon, amikor vitték őket sétálni. Csak később, a kórházban tudtuk meg, milyen nagy szerencsénk volt. Éppen aznap jött egy komisszió a lágerbe. És addig, amíg a komisszió megszállta a lágert, senki nem nyúlhatott semmihez. így menekültünk mega hullaházból. A doktornő Estéiig egy pádon ültünk, nem vihettek vissza a lágerkórházba, mert már feküdtek az ágyunkon. Addig szabadon voltunk, mehettünk volna akárhova, ha tudtunk volna. De hát hol tudtunk volna, hiszen alig nyeltünk. Közel volt az állomás, és hallottuk, hogy vastagon dudálnak a mozdonyok. Éjjel volt, mire kijött a kocsi, hogy elvigyen minket a városi kórházba, ami messze volt. Csak akkor szabadult fel a kolhozban, a munka után. Hallottuk, amikor a kocsisnak kiadták, hogy addig nem jöhet vissza, amíg a ruhákat nem adják vissza: pucérul kellett otthagynia minket a kórházban. Szegény azon volt elkeseredve, hogy még muszáj volt neki elvinni a kolhozba a lovakat, és azokat meg kellett etetni, mert reggel be kellett ekkor és ekkor fogni őket. Megfogtak minket két végünkön, mint a zsákot, és hó-zsupsz, hadifogoly, fel a kocsira! Fogtak három pokrócot a sok közül, és mint a kutyának a forró kását, úgy odadobták, nem
