Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
92 hogy ránk terítette volna, hogy védve legyünk. Te marha, gondoltam magamban, otthon még a lovat is szépen betakartam, ha valahol ott hagytam állni! Nekünk még volt annyi erőnk, hogy szétterítettük, és tartottuk magunkon, mert irgalmatlan szél fújt. A kocsis nekifogott hajtani. A vaskerekű kocsi végighajtott velünk a városon a macskaköves úton, már azt gondoltuk, hogy mire a kórházba érünk, meghalunk, az egyik kő itt zördült, a másik ottan, azt hittük, hogy szétmegy az agyunk. De végtére megérkeztünk a kórházba. Odajött a fejeinkhez egy alacsonyka nő, fehér kabátban. Gondoltuk, hogy orvos lehet, vagy valami, nem tudtuk biztosan. Szépen megfogta a szélsőnek a kezét, aki a pokrócot tartotta, és mondta oroszul, hogy engedje most már el. Az emberi becsülettel kitakart minket és kérdezte, hogy le tudunk-e szállni a kocsiról, és be tudunk-e menni saját magunk erejével. Mondtuk, hogy nem, így aztán visszatakart becsületesen, még oda is simította a homlokomhoz a pokrócot és azt mondta, hogy akkor várjunk. Ez már milyen érzés volt: ez nem volt olyan goromba, mint a lágerkórházban! Egyszer csak hozott két egészségügyi oroszt, azok a jó nagy pokrócot lehúzták és vittek be a kórházba. Odaérkeztünk, és láttuk, hogy az rendes kórház volt, nem olyan, mint a lágerben: széles folyosók, és kétoldalt voltak a szobák. Először fürdőbe vittek minket, hosszú folyosón odaértünk a fürdőszobába - zuhanyfürdő volt, nem kád. A nő odajött, az ajtót nyitva hagyta, és úgy állt oda az ajtóragasztóhoz, hogy az egyik lába kívül, a másik bévül volt. Nézte, hogyan mosnak minket. És azok mostak, rendes oroszosán: egy cseppet itten meglocsoltak, egy cseppet amott és összeszóltak, hogy »vsze«, hogy ez minden. Aztán az egyik a másiknak mondta, hogy jelentse, hogy készen van. Oda is ment, és a nő előtt katonásan összekapta magát, már tudtam, hogy az nagyobb kutya, mint ők.- Vsze? - a nő ránézett.- Vsze - mondta az orosz.- No igyi, no igyi szuda! Poszmotril Na gyere ide! Nézd csak! - de már keményebben, mutatta, hogy »itt is, emitt is száraz, hogyan van megfürdetve?!« És akkor már parancsolva, egész durván mondta, hogy mossanak meg mind a hármunkat tetőtől talpig. Még csak szusszantani se mertek vissza! Már akkor gondoltuk, hogy ez nem ócska nő. Az egyik segéd már akarta jelenteni, hogy készen van, de akkor már a nő odaszólt, hogy törüljenek meg, és vigyenek a kanturára, az irodába. Oda is vittek, és csak ott kérdezték tőlünk, hogy »mi vagy, te marha?« Akit a vonatból kihánytunk, azt senki se tudja, azok csak darabszámra voltak: 19, 20, 21! Aztán énrám került a sor, hogy kivizsgáljanak. Egy kis mérlegen, ami a fal mellett volt, lemértek. Nem tudtam ráállni, így őnekik kellett felállíttatni, és biztosítottak, hogyha billennék, akkor elkapnak. A nő magyarázta nekik, hát hallottam én, hogy azt mondta: 48.- Neexistuje! - mondtam neki, hogy nem létezik. - Neexistuje! Azt mondta, hogy nézzem meg, játszik a mérleg. Ki volt egyenlítve, és néztem a számokat: 48 kiló! Azt parancsolta, hogy vegyenek le. Levettek, lecsukta, és egyenlő volt - a mázsa jó volt. Megkérdezte, hogy hát miért mondtam azt, hogy az nem létezik és hogy hány kiló voltam azelőtt? Mondtam neki, hogy amikor berukkoltam - igaz, már felszerelve -, 95 kiló! Nem szólt semmit, csak egy nagyot nyelt. Még ha csak könnyen is voltam a szlovákkal, ezt megmondtam neki, és meg is értette. A járóképtelenek, mint mi is, a földszinten lettünk elhelyezve, nem az emeleten. Elvittek bennünket a szobára, de nem volt hely, és nem volt hova tenni minket. Aztán kerestek olyan rossz ágyakat, amiknek a rúgóik összevissza voltak. A három ágyat betették a szobába, az ablaktól az ajtóig, egymás végibe, úgyhogy ha valaki jött le az ágyáról,
