Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
90 Amikor már a két lator jött vissza, kétoldalról hajtották a pucér embereket. Mindenféle mesterember volt a foglyok között, a teremnek a közepén állítottak egy rakott sporheltot, azt nyaláboltam át:- Én még nem halok meg! Én még az éjjelt talán megérem! - sírva kiabáltam, de hát hiába, dirr-durr, fejbe és az arcomba kaptam a derékszíjjal. A pecek előre volt fordítva, és azzal ütött fejen, nem nézte, hogy a szememet üti ki, a fülemet vágja le, vagy az orromat. Davaj, davaj, davaj, davaj, és davaj, hajtottak ki bennünket. Ahogyan mentünk ki a barakk-kórházból, két-három lépcsőt kellett le menni, és ott volt két támasztó, amibe meg lehetett fogódzkodni, ott próbáltam elmaradni:- Ne vigyetek, én még talán éjjel kibírom! - de megint hiába, ugyanazt kaptam. Az épület körül el volt hányva a hó, de a latrok nem arra hajtottak minket: anyaszűz meztelenül keresztül kellett mennünk a nagy hóban! így az út rövidebb volt, de a hó térden felül volt. A latrok mentek, fel voltak öltözve, őnekik az nem számított, de rajtunk nem volt semmi. 1945-ben - február volt - ordított az orosz tél. Odaérkeztünk egy épülethez, olyan nagy kapu volt rajta, és abba benne volt a kiskapu. Kinyitották, és az egész csordát hajtották be. Már mindenki bement, de nem tudtuk, hogy mi van ott, mert nem volt ott villany.- Davaj, davaj!! - és mindenkire jót ráhúztak, az egyik is, és a másik is, ki hol érte, kapta, nem számított. Én megint nem akartam menni és megfogtam a kiskaput:- Engem vigyetek vissza, én még talán reggelig kibírom, nem halok meg! De hát ugyan az volt a válasz.- Davaj! - ordított nagy mérgesen, és megint végigcsapott az arcomon. Elkapta a vállamat és megszaladt velem, abba olyan erő volt, hogy úgy betaszított, mint a rongyos lepedőt! Azt a sötét épületet sose láttam bévülről, nem tudtam, mi hol van, üres-e, vagy van-e ott valami. Ha ott a betonon fejjel leesek, szétlöttyent volna az agyam, az biztos! Még hirtelen oda tudtam tenni a kezemet a fejemhez, hogy védjem, úgyhogy a kezemen repült le minden. Hallottam, ahogyan becsapták az ajtót - először kulcsolták, aztán még be is lakatolták, ezt mind végig tudtam hallgatni. Aztán megpihentem, és elkezdtem magamban gondolkodni, hogy hát milyen jó szívvel bánnak az emberrel. A németek tíz, tizenegy óráig beszélgettek, aztán csend lett. Gyenge emberek voltak, egyetlenegy német nem maradt meg reggelig. De a magyarok tovább bírták, már volt talán éjfél is, amikor egy odamászott hozzám. Teljesen sötét volt, de sikerült neki megfogni a lábamat.- Pajtás, még élsz? - kérdezte tőlem.- Akkor nem beszélnék! Felállni nem volt erőm, így négykézláb másztunk egymáshoz.- Te magyar vagy?- Az - mondta nekem, és aztán beszélgettünk: megmondtuk a véleményünket, hogy mit csinálnak velünk, aztán kérdeztük egymástól, hogy hova valósiak vagyunk. Tóth Lajosnak hívták, és erdész volt, Aknaszlatináról. így beszélgettünk és egyszer csak minket is valaki fogdosott. Odamászott hozzánk, elkezdett nyalábolgatni, csókolgatni, és éreztük, hogy nagyon száraz az ajka. Szegény csak mondta, mondta a magáét, de meg nem tudtuk érteni, hogy beszél. Már mindenféle nyelvet mondtunk neki, aztán egyszer csak azt mondta, hogy »Talián«. Olasz volt. Mindig azon szabódott, hogy eresszük őtet középre, mert mi melegítettük egymást. Feküdtünk a betonon oldalt és váltakoztunk: amikor már jobban fázott az egyik oldalunk, cseréltük egymást. Hát a szegény olasz mindig középre szabódott, mert igen fázott - melegebb
