Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

87 Vizet is alig kaptunk. Valamelyik állomáson mondták, hogy egy ember jöjjön le halottakat hordani. Lénárt engem engedett elsőnek. A halottakat az egész hosszú vonatról kidobáltuk a földre és hordtuk őket egy helyre, aztán mint a zsákokat, egy­más hegyére dobáltuk. Akkor tudtam kapdosni némi havat, amikor jöttem vissza és aztán két kézzel hánytam be a vagonba, de a katona csak ordította, hogy beszállni! A többiek csak könyörögtek, »nekem is dobjál be, nekem is dobjál be!«, de hát mit tud­tam kézzel behányni! Nagyon hideg volt, és a hó nem állt össze, amikor összenyom­tam, olyan volt, mint a por. Többet nem is sikerült leszállnom, mert nem hívtak, azt mondták, hogy csak dobjuk le a halottakat, pucérul. A vagonban mindenféle drótok lógtak, rozsdás pléhdarabok, vagy deszkák, és azokra ráfagyott a gőz és a lehelet. Akiknek sikerült olyan helyen lenni, ahol jött be az a hideg, levakarták a zuzmorát és megették.- Gyerekek ezt azért már..., az a rozsdás zuzmóra mégse használ! - mondtam nekik, de hiába. Hát aztán hogyne haltak volna meg! Én nem ettem belőle, csak szét­dörgöltem a számon, mert nagyon ki volt száradva. A 8-as láger Aztán végre megérkeztünk arra helyre, ahova vittek: a 8-as lágerbe, Növi Donbaszra.3 Nem tudtunk elindulni - három hétig nem használtuk a lábunkat, nem akartak működni a csuklók. Letaszigáltak a vagonból a térdig érő hóba. Először csak négy­kézláb tudtunk mászni, és ahogyan másztunk, markalásztuk a havat, és ettük. Egy orosz ment ott el közöttünk, olyan úriembernek nézett ki, mert jobb öltözéke volt, és csakhogy összetett kézzel nem szabódott: »Emberek, ne egyék a havat, mind meg­halnak! Van bent csája, magukat várja a meleg csájal« Csakhogy nem sírta el magát előttünk. Gondolom, orvos lehetett, vagy mi. Minden vagonhoz odament, de hiába, mindenki ette a havat. Hát aztán csoda, hogy a láger kiürült? Volt olyan vagonunk, hogy csak nyolc ember maradt a százból, a többi mind meghalt! A mi vagonunknak is majdnem a fele meghalt. És csak úgy kidobálták őket, névtelenül. Aztán bevittek min­ket és rögtön a nagy ajtónál kaptunk csaját egy hordóból. A nyolcas láger Növi Donbaszon - minden városban más számú volt - egy nagy, központi láger volt, sok ezren lehettünk ott, németek, magyarok és még kitudja kik. Jöttek a hadifoglyok, ha volt hely, ha nem, elég nagy udvar volt, elfértek oda. Először nemzetközi láger volt, csak később vették külön a nemzetiségeket. Be volt kerítve tüs­kés dróttal, oda a lábunkat nem tehettük be, ami nem volt bekerítve. Négy magas­megfigyelő is volt - nem csak lent a körséta - négy sarokról belátták az egész lágert. Katona nélkül egy lépést nem tehettünk. Nagyon elhanyagolt épületben voltunk elszállásolva. Azelőtt körülbelül hatósági épület lehetett: egy nagy tömb volt, a bejá­ratnál egy őrszobával. 3 A helyet [oroszul: Host>m AoHÓacc ukr: Hosmm /joHÓac] nem sikerült egyértelműen azonosítani, Ukrajnában három ilyen nevű település is van, illetve volt. A legvalószínűbbnek Snyizsne [ukr: CniMcHe) városrésze tűnik (1962-ban egyesítették Növi Donbasszal), a Donecki terület keleti részén, Torez [ukr: Tope3] és Krasznij Lucs [ukr: KpacHuü Ayv] városok között. Harminc izményi (Tolna­megye) lakos lett ide hurcolva málenkij robotra, szénbányákban dolgoztak. Az itteni 1026-os számú fogolytáborban a halálozások fő oka (legalábbis az izényiek körében) egy tífuszjárvány volt. (http://www.hrastovac.net/information/lzmeny-4.htm)

Next

/
Oldalképek
Tartalom