Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
88 Az egész ottani táj mind gyárból, bányából és kolhozból állt, és amit kibányásztak, rögtön dolgozták is fel. Néhány helyen nagyon kemény volt a föld. Egyszer kivittek ásni - csákánnyal alig lehetett belevágni, nem még ásóval, lapáttal -, olyan volt, mint a szikla. Én gyárba kerültem, és olyan gyengébb embereket, mint a Lénárt is, kolhozba tették, ottan mégiscsak más volt a levegő, mint a gyárban vagy a bányában. A gyárba hamarabb mentünk dolgozni, és hamarabb is feküdtünk le. A kolhozmunkások egy vagy két órával miutánunk mentek ki, és későbben is jöttek be, így soha nem passzolt a bejövetelünk. Mire bejöttek a kolhozból, akkorra már nekünk meg volt a proverka, és a mi negyedünket az alvás végett már nekik nem volt szabad bolygatni. Ettől fogva már nem nagyon találkoztam a Lénárttal, csak egypár alkalommal. A betegség Nem sokáig voltam a 8-as lágerben, amikor egyszer csak lebetegedtem. Nem mentem ki dolgozni - az előtte való este elkéstem orvoshoz menni, és már ki volt a létszám. Utolsónak mentem, olyan nagy betegen, és a szegény orvos forgatta, számolgatta, hogy nem-e tudna bevenni a kórházba, de már nem csinálhatott semmit. Akkor még nem tudtam, hogy nekik az meg van adva, hogy hány emberből csak hányat lehet betegállományba helyezni. Reggelre olyan beteg lettem, hogy nem tudtam hova lenni. Hiába csengettek a mosdóra, reggelire és a kivonulásra - meg volt pontosan, hogy meddig a reggeli, utána rögtön a sorakozó -, nem bírtam kivonulni.- Jaj, gyere pajtás - mondták a többiek -, tudod mi vár rád! Ha bejönnek, és ott találnak, úgy agyonvernek, hogy fel nem kelsz másnap! Magától nem mert senki se otthon maradni.- Tudom, de hiába, nem tudok felkelni! - mondtam nekik. - Ha meg kell halnom, akkor meghalok. Mit csináljak, nem tudok kimenni! - Elég távol is volt a gyár, még csak elmenni se bírtam volna. A többieket kivitték a munkára és a láger üres lett. Körülbelül olyan tíz óra lehetett, és egyedül unatkoztam, még szólni sem volt kihez. Tudtam, hogy hol vannak az ókások, a gyengélkedő, beteg munkások, így elballagtam hozzájuk. Azokat nem alkalmazhatták kinti munkára, de bent a lágerben azért a könnyebb dolgokat megcsináltatták velük, elhányni a havat az épületek körül, vagy takarítani, ilyenre tudták használni őket. Még elég távolt volt a szoba, ahol voltak, de már látták, hogy jövök és rögtön szaladtak elém.- Mi van pajtáskám, mi van? - kérdezték.- Jaj - mondtam nekik -, igen beteg vagyok!- Nem vertek meg? - mindjárt azt kérdezték.- Még nem volt kontrola a lágerben. Eljöttem hozzátok, hogy mégis emberek között legyek.- Hát miért nem mentél orvoshoz?- Mentem, de az orvos azt mondta, hogy már ki van a létszám. Reggelre már alig bírtam felkelni. Hiába szabódtak a többiek, hogy menjek.- Na gyere ide hozzánk - mondta az egyik. Bementünk az ebédlőbe és leültünk a hosszú asztalokhoz, amik csak úgy deszkákból voltak összeszegelve, úgy, mint a padok is. Ráborultam az asztalra, és ott beszélgettünk, tudakoltuk a másiknak a származását.- Gyerekek, vigyázz, jön a parancsnok! - mondta egyszer csak az egyik. A lágerparancsnok - főhadnagyi rangban - egy alacsonyka ember volt, és jött körülnézni a lágerbe. Először mindig az órásokhoz jött. Odajött a konyhához és belé-
