Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
86mi kint maradtunk a pályán - éjjel vagy nappal, esőben vagy hóban, nem számított. Volt, amikor egész napokat álltunk valahol, mert nem volt szabad a pálya. Körbevettek bennünket, hát hova mehettünk? Az egyik állomáson szintén kiraktak bennünket, mert akkor is kellettek a vagonok. Volt ott olyan száraz hely, teteje volt neki, csak oldalai nem voltak, és az tele volt orosszal. Háromszor annyian vigyáztak rájuk, mint ránk. Mi kint maradtunk a szabad ég alatt. Ez nekünk bántotta a csőrünket - hát miért vigyáznak azokra sokkal szigorúbban, mint miránk? Azok nagyobb bűnösek, mint mi? Aztán megtudtuk. Amikor 1941-ben megindult a német menet Oroszországba, és megszállták a területeket, az oroszok nem voltak felkészülve a fogadtatásra. Azzal vádolták őket, hogy nem adták az utolsó golyót maguknak, és megadták magukat. A katonának ki van adva, hogy kilencvenkilenc töltény legyen a táskában, de a századik nála maradjon az utolsó pillanatig. Ha a kilencvenkilenc töltényt kilövi, és még életben marad, hát ne az ellenségnek adja az életét. Aztán amikor már fordult a helyzet, és az oroszok visszafoglalták a területeiket, ezekkel az orosz hadifoglyokkal együtt foglalták vissza. Külön vették őket, és vitték Szibériába: már tudták, hogy hova viszik őket. Jobban vigyáztak rájuk, mint ránk. Aztán amikor kaptunk vagont, megint beszálltunk, és mentünk. Hogy volt-e koszt, vagy víz, azt nem kérdezte senki. Ez így ment három hétig. Nem mindennap kaptunk enni, csak néha, és akkor is nagyon kevés kenyeret - annyit, hogy amikor elosztották száz ember között, csak annyi jutott, hogy belefért a tenyerembe, és egyszerre be tudtam venni. Volt olyan is, aki morzsánként ette, direkt húzta a másikat. A zsákokban a száraz kenyér összetöredezett, és lerakták rakásokba. Az elején még megvoltunk százan, úgyhogy százfelé kellett elosztani. Lénárt volt az névsorolvasó, én voltam a jobbkeze. Vigyáztam a kenyérre, hogy meg ne rohanják a többiek, mert ha egy ráfeküdt volna, akkor már vége van; mindenki kapozta volna, és még az az egy csepp is ment volna a fenébe. Az egy ember semmit se csinál, de a száz ember az száz ember, halálra gyúrtak volna. Azt is figyelni kellett, nehogy valaki két adagot kapjon, mert mindenki nagyon ragaszkodott ahhoz a kevéshez is, amit kapott. Egy alkalommal is osztottuk a kenyeret. Mint mindig, ott álltam a Lénárt mellett és vigyáztam a kenyérrakásra. Kijelentettük, hogy senki ne próbáljon hozzányúlni. Lénárt olvasta a névsort. Egyszer csak az én lábam között benyúlt egy kéz, és elvett egy kenyeret. Megfordultunk, és láttuk, hogy a Csuka, már a keresztnevét elfeledtem.- Hát nem tudsz várni?! - ráordítottam, Lénárt is kiabált vele, és a többi is mind azt helyeselte. Vissza kellett tennie a kenyeret, de akkor már bele is harapott egy falatba. Aztán kiosztottuk az adagokat.- Karcsi! Hát mi erről el is feledkeztünk, hát ki nem kapta mega porcióját? - kérdezte a Lénárt, és mutatta az egy adagot. - Hiszen mindenki megkapta...- Ki nem kapott kenyeret? Jelentkezzen! - kérdeztük, mert Lénárt nem jelölte a névsorban, hogy kinek volt adva, kinek nem, és senki se figyelte a másikat, mert mindenki csak »jaj, csak hamarébb, jaj csak hamarébb«, a kenyérre nézett. Mindenkit felszólítottunk, de nem jelentkezett senki. Egyszeribe észbe kaptunk:- Nem a Csukáé?- Az itt volt mellettem-e...! - és fordultam oda hozzája. A lábamnál feküdt, össze volt görnyedve, és csurgóit a húgya. Már akkor halott volt. Amikor Lénárt olvasta a nevét, már nem jelentkezett, mert már biztosan nagyon oda volt. Ott annyi volt az élet... Aztán mi volt az elosztani azt az egy porciót, hogy mindenkinek egyformán jusson! Egyformán, egy morzsa!
