Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
82menni, mert százan voltunk egy vagonban, így az oldalán és az ablaknál tudtam helyet szerezni. Aki az oldalán volt, az megtudott támaszkodni, de akinek nem jutott ott hely, az már csak másnak a lábaihoz tudott támaszkodni, másképp nem tudott volna leülni, csak állóhelye volt.- Jaj, jaj, tehozzád jövök, pajtás! - mondta nekem egyszer csak egy manusz.- Mi baj? - kérdeztem tőle.- Majd berezelek! - mondta. A vagonban nem volt semmi vécé, hát azt mondta, hogy majd kipisái az ablakon. Az még akkor nem volt ledrótolva, akkor még olyan félszabadok voltunk.- De akkor én már vissza nem jöhetek ide, ha odaengedlek! - mondtam neki.- Adok neked ekkora kenyeret! - és meg is mutatta. Én meg mint a szamár, végtére csak beleegyeztem. Oda is ment a manusz, fel is mászott - segítettük ötét, hogy végezhesse a dolgát. Felmászott az ablakba, és a vagonban sötét lett. Egyszer csak eltűnt! Azt gondoltuk, hogy kiesett, de hát szökni akart, le akart ugorni, de amint ereszkedett le, nem tudta a lábait a vagon oldalán elakasztani, hogy tudja magát tartani és akkor már kiabált:- Pajtáskám, édes pajtáskám! Segítsetek, húzzatok vissza! Lenyúltam érte, mert én voltam a legközelebb, és sikerült megfognom. De hiába emelgettem én, nem tudtam felhúzni. Bévülről a többiek tartottak engemet, mert mindenki akart menteni. A vonat mindig gyorsabban ment, és a gyerek csak szabódott:- El ne engedj, el ne engedj! - De olyan rosszul tartottam ötét, hogy majdnem eltörött a kezem, az egész súly nyomta a kezemet az ablaknak az éléhez.- Jaj, már eltörik a kezem, emeljetek ki úgy, hogy az egész karommal tudjam támasztani! - Sikerült is, de akkorra kanyarba ért a vonat, és a mozdony utáni kocsiról elkezdett lőni minket a katona. A hó csak úgy hullott, minden fehér volt, mindent a hó borított, tisztán látott minket - még egy nyulat is meg lehetett volna látni. Aztán sikerült ötét nagy nehezen behúzni. A mozdonyvezető, mikor meghallotta a lövöldözést, köteles lett volna megállni, kint a nyílt pályán, de csak az első állomáson állt meg. Hallgatózunk, hallgatózunk, hát hallottuk ám, hogy valaki oroszul magyarázta, hogy »valamelyik ez volt, valamelyik ez«, ezt már értettük. Végül odaértek hozzánk, kinyitották a vagonajtót és kezdtek minket számolni. Három tiszt is ott volt, akkorák voltak, minta léhűtő. Két katona beállt mellénk, hogy számoljanak. Egyenként engedtek, és ahogyan átmentünk közöttük, a géppisztolytussal mind a ketten jót behúztak - olyat, hogy még ma is érzem. Amikor már csak két-három ember volt, akkor egy átszökött a hátuknál, és újból át kellett számolni! Végre megszámoltak, és megvolt a száz ember. Megkérdezték, hogy ki volt az, aki szökni akart. A Lénárt volt a vagonparancsnok, mert jól tudott szlovákul:- Hát pajtás - mondta a gyereknek -, mást nem állíthatunk, te voltál. A két katona fejjel előre kilökte őt a vagonból, lent a tisztek hegyibe ugortak, és elkezdték gyúrni. Nagy bakancsokkal, sarokkal, mindennel gyúrták, rajta álltak a mellén. Aztán az egyik tiszt megkérdezte, hogy ki volta másik. Nem volt másik, gondoltam magamban, mert hát én nem akartam szökni, én ártatlan voltam! De nem engedtek ebből, hogy nincs másik, mert ők két embert láttak. Eközben már a többiek a vagonban vetkőztek, és adták rám a köpenyeket, hogyha vernek, legyen rajtam több ruha, mert láttuk, hogyan rugdalják, ütik a másikat. Mondtam nekik, hogy visszaadom, de nem tudtuk, hogy ők mindent el fognak capcarálni.
