Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

83- Mit csináljunk, Karcsikám, mit csináljunk, mondd meg, mit csináljunk? - kérdezte rémülten a Lénárt. Akkora kettő megkapott fejjel és zsupsz le! A tisztek rögtön nekem, de felfedezték, hogy két köpeny van rajtam, és a zubbony. Azokat le kellett vennem. Engemet ott úgy agyon rugdaltak, hogy már azt gondoltam, ezt biztosan nem élem túl! Még a fejemre, arcomra is ráléptek. Tisztek! Senki se számított arra, hogy én még újra visszatérhetek a vagonba.

Ránk parancsoltak, hogy menjünk előttük. Mentem is, de hol az egyik, hol a másik a fejemet ütötte. Odaértünk az utolsó vagonba, az üres volt, nyitva voltak az ajtói és mondták, hogy másszunk fel. Kezdtünk mászni, de amikor már a térdeinket sikerült nagy nehezen feltenni, akkor dirr-durr, megint ütöttek és visszaestünk. Ránk álltak, ütöttek, rúgtak, mindent csináltak! Én olyan ártatlan voltam, jaj, gondoltam magamban, miért avatkoztam bele! Ez háromszor is megismétlődött - amíg látták, hogy még tudunk mászni.- Pajtás, én már nem... - nyögtem a másiknak -, én már megadom magam..., lőjenek agyon... De akkorra már fütyült a mozdony, és az azt jelentette, hogy mindenkinek muszáj felszállni. Akkor már a katonák segítkeztek és betaszítottak minket, megkaptak két oldalról, mint a zsákot, és hó-zsupsz! Ha a kezemet nem tettem volna előre, a fejem szétment volna a vagonajtón, az eszem azért még meg volt. Aztán elindult a vonat.

Reggel megálltunk valahol, és a foglyok kiszálltak. A mi vagonunkat is kinyitották, és odaengedtek a többiek közé. El voltunk csodálkozva, hogy nem vittek bennünket külön. Amikor odaértünk a laktanyához - az egy elég nagy láger volt -, fel voltunk hosszan sorakozva, ötösével, és a dezsurné meggyőződött, hány embert vesz át és enged be. Az volt a főszámoló, az írta be reggel, hogy mennyien mentünk ki, és ugyanígy este is. De sokszor háromszor is átolvastak bennünket, mert olyan »jól« tudtak számolni. Aztán kihirdették, hogy az a két ember lépjen ki, aki tegnap este szökni akart. Hát csak nem ment el a jobbik eszünk! Háromszor is kijelentették, de nem jelentkeztünk. A többiek hamar beengedtek minket a tömeg széléről középre, mert tudtuk, hogy az lesz a vége, hogy figyelni fognak bennünket. Elkezdtek a katonák számolni két oldalról. Meg is fogták az embert, és megnézték mind a kétféléről, hogy öten vannak-e a sorban. Én elég elöl voltam, gondoltam magamban, hogy hátha elöl elolvasnak, aztán az emberek közé szaladok és elbújok. Láttam, hogy az udvarban mennyi ember pezseg - csak leveszem magamról a magyar zubbonyt, magyar sapkát, és aztán már kereshetnek! De amikor odaértek hozzám, egyből kivettek a sorból! Belerúgtak az árokba, és azt mondták, hogy maradjak ott, amíg megszámolják a többit. Szép lassan mentek végig a hosszú meneten és számolták.

Aztán a dezsurné elöl megengedte a menetet. Már valami tízen is átmentek még utánam, amikor egy hang azt mondta:- Egymás után sorakozzunk fel ennek a pajtásnak e! Lépjél vissza a sorba, felzárkózunk neked! - Ezen én kaptam mindjárt: ez kellett énnekem! Ahonnan kivettek engem, ott maradt egy üres hely, és az utána való sorból mindjárt előrelépett egy ember, és megint maradt egy üres hely, így ment tovább - egy egész sor előbbre lépett -, és így csináltak nekem egy helyet. Akik számoltak, azok messze voltak, úgyhogy észrevétlenül besurrantam a sorba. Füleltem, hogy nem-e fognak rájönni. A kapunál még egyszer számoltak, és beengedtek. Amíg azon a sok emberen végigment a kettő katona, az belekerült fél vagy egy órába is, és akkorra én már régen bent voltam a lágerben. Láttam, hogy mennyi ember van ott, és gyorsan beszaladtam közéjük. Na, már nem találtok meg! Mindjárt más zubbonyt, más sapkát vettem magam-