Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
77- Milyen dohány? Durr! Lekentem neki egy pofont.- Széttépünk! De akkor is eltagadta, valahova el volt neki rejtve. Csak hosszú idő után tudtam meg, hogy mi is volt valójában a csomagban. Már Donbaszon voltam, kórházban a törött lábbal - azóta is úgy járok, mióta hazajöttem, hatvan éve - és összeakadtam egy kamocsai emberrel. Beszélgettünk, és tudakoltuk, hogy hova valósiak vagyunk:- Maga királyfai?- Igen.- A lágerünkben énvelem van egy királyfai!- Ki? Magyarázta, hogy annak az embernek milyen szerencséje volt, mert szerzett magának juharfalevelet, ami hasonlít a dohányhoz, azt dohánnyal keverte és szívta. Hogy aranyos dolga volt, sokan odaadták volna neki az egész kenyeret, csak hogy szívhassák meg a cigarettát. Még azt is mondta, hogy egy csomag finom orosz teát is beszerzett magának.- Milyen csomagot? - kérdeztem tőle. Magyarázta, és pontosan a mi ellopott csomagunkra illett a leírás. Ahogyan akkor a Lénártnak mondtam, tényleg a Jozskó lopta el. Tudta, hogy hajnalban mélyen elalszunk, mert egész éjjel virrasztottunk.- Csak nem a P. Jozskó? - kérdeztem, de már akkor biztos voltam a válaszban.- De az! Majd ha kimegyek a lágerbe, viszek magáról hírt. Én amit akkor ráraktam a Jozskóra! A kamocsai gondolhatta magában, hogy a lassú víz partot mos. Aztán a Lénáit bekerült a kórházba. Az előtte való nap vacsoráért voltunk, de akkor még nem volt semmi baja. Csak éjjel lett rosszul. Reggel azt mondta:- Karcsikám, nekem az éjjel olyan hascsavarásaim voltak, hogy hát nem tudom... - Mondtam neki, hogy menjünk el az orvoshoz. Elkísértem, és ki is írták őt. Kiszólt, hogy viszik a kórházba. Aztán kint elbújtam félre, és lestem, hova fogják vinni. Azok, akik mentek a kórházba, egy külön szobába lettek beterelve. Amikor már megvolt az orvosi vizit, kaptak két katonát, és vitték be őket azon az úton, ami a városba, Turkába vezetett. A zsidó szakács segítsége A rendes szlovák katonákkal úgy jártunk a konyhára enni, mintha mi is katonák lettünk volna, nem voltunk megkülönböztetve, éppen csak gyakorolni nem mentünk. Későn este kaptuk a vacsorát, és decemberben, amikor osztották az ennivalót, már teljesen sötét volt. Az egyik katona ott állt a szakács mellett, és egy kis viharlámpával világított neki, amikor az ételt tette bele a merőkanállal a tálba. Nekem olyan háromliteres dobozom volt, valahol a konyhán találtam, mert ha nem tudott valaki vinni valami csészét vagy edényfélét, akkor nem kapott enni. Már az este, mielőtt a Lénárt kórházba került, úgy éreztem, mintha hozzám akart volna a szakács szólni. Egy darabig nyomta a tálamat, nézett rám, de végül nem szól semmit, mert nem magam voltam ott, a katona »csak gyerünk, gyerünk«, minél gyorsabban kiosztani a vacsorát. Másnap este ugyan ő volt a szakács. Lenyomta a háromliteres edényt, és azt mondta szlovákul, hogy ha megeszem, akkor kerüljem meg őt és menjek oda a hátához.
