Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
- És ki az nektek?- Földink...- Gyúrjátok ki a gyomrát neki! - mindenki azt mondta, nem védte egy se. Amikor találkoztam a Lénárttal, láttam, hogy nincs kanala. Mondtam neki, hogy nekem van kettő, mert Bobrujszkban szereztem magamnak egy szép krómozott kanalat a halott német zsebéből. A magyar becsukós kanalas villát - az egyik felén kanál volt, a másikon villa - Moszkvában átcsináltam magamnak, letörtem a villa felét, és a nyelét kiköszörültem késnek. A kezembe el tudtam rejteni, csak akkora volt. Kora reggel, még sötét volt, sorakoztunk a kenyérért, a kétszersültért.- Ne, legyen nálad a kenyér - mondtam a Lénártnak -, majd fent szépen elosztjuk. Beletette az edénybe, és mentünk fel az emeletre. A lépcsőn sötét volt.- Karcsikám! - mondta nekem a Lénárt. - Ha elhiszed, ha nem, valaki belenyúlt a hónom alatt az edénybe és vett ki belőle! Felmentünk, és láttuk, hogy nem csak a kenyérből lopott, de még a moszkvai kanalat is ellopta!- Karcsikám, bocsáss meg, nem én loptam belőle ki, egy morzsát se! - mert hát nem láttuk egymást. Tudtam, hogy nem ő volt, mert nagyon igazságos ember volt. Akkor még nem tudtuk, hogy ki volt az - csak később jöttem rá. Kilestem, hogy mindig éjjel mentek vételezni. A vételezés helyén világítottak a lámpák, de nagy fák is voltak ott, és azoknak az árnyékában rejtőztünk el. Megjött a vételezőautó, a hátuljából kiugrott nyolc ember: négy hátul rakodott ki, és a többi hordta be a raktárba. Én is beálltam hordani, a nyolc ember nem tudta, hogy nem tartozók oda. De a Lénárt nem mert, az úgy félt. Úgy egyeztünk meg, hogy amit ellopok, leteszem az autónak a kereke mellé, hogy árnyékban legyen, és amikor nem jön senki - se ki, se be, mert az elég hosszú raktár volt -, akkor a Lénárt eltűnik vele az éjszakába. Láttam, hogy csomagokat hordanak. Ez biztosan dohány, gondoltam magamban. Fogtam a nyalábomba, és egy csomagot letettem a kerék mellé. Pisszentettem a Lénártnak, és mutattam kézzel, hogy viheti. Visszapisszentett, és már vitte is. Kimentem a raktárból, és megint vártam, hogy se ki ne jöjjön, se be ne menjen senki. Amikor láttam, hogy nincs ott senki, én is ellógtam. Négy vagy öt óra volt, reggeledett és elmentünk lefeküdni az istállóba, ahol feküdni szoktunk, mert ott nem számított, ha az udvar közepén is dőlt el az ember. Azon gondolkodtam, hogy hova tegyem a csomagot - se kenyérzsebünk, se másvalami nem volt, csak olyan rongydarabjaim, aztán azzal átkötöttem, és hozzákötöttem a nyakamhoz. Lefeküdtünk és elaludtunk, de a fejem az rajta volt a csomagon. Nemsokára fel is ébredtem, megéreztem, hogy nincs a fejem a csomagon.- Lénárt! Ellopták a dohányt!- Ne beszélj! Fested az ördögöt a falra, majd megjelenik! - azt mondta.- Isten bizony, Lénárt, ellopták a dohányt! Nézd! Ide nézz! - mondtam neki. - Ez más nem volt, csak a P. Jozskó!- Hogyan tudod?- Ez csak a Jozskó lehetett, idegen miránk nem vadászott! Kelj fel, megyünk megkeresni. Már világosodott, de nagy köd volt. Egyszer csak egy alakot lehetett látni.- Te, az a Jozskónak a menése! - Odamentünk, és tényleg az volt:- Jó reggelt, vitéz úr!- Jó reggelt.- Hol a dohány?! - kérdeztem tőle.
