Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Kőrös Zoltán: Előszó

Jankovics László is említett hasonlóan gondolkodó foglyokat - persze, nem min- 39 denkinek jött be a számítása: „Időnként volt orvosi vizsga, és ha az ókások megszaporodtak, akkor csináltak szerelvényt és ezeket elküldték haza. Az emberek minél hamarabb haza akartak menni. Nősök voltak, családjuk volt, és annyira hazavágyók voltak, hogy megfőzték a dohányt, itták, nem ettek - meg amúgy is kevés volt -, és leókásodtak, lebetegítették magukat. Ilyen sorsok voltak ottan.”

Fordított esett is akadt - a visszaemlékezőim közül Tóth István jött vissza Szovjetunióból a legkésőbb: 1949 áprilisában. Azt, hogy tovább fogságban tartották, a testalkatával magyarázta: „Minden hónapban volt vizsga, hogy kinek milyen a fizikuma. Én így képemre mindig sovány ember voltam, de testre meg mindig nagyon jól néztem ki. És volt ott egy jugoszláviai szakács, Kőris Józsinak hívták, magyar gyerek volt, és sokszor mondta, hogy hát gyere, egy cseppet megpótolom az ennivalót. Ez lett a vesztem aztán, hogy tovább ott maradtam.”

A fiatalabb korosztályúak, akiket már 1945-ben szabadon engedtek, szerencsésnek mondhatták magukat, de nekik se volt könnyű a sorsuk - még haza kellett jutniuk, ami sokszor nagyon hosszú utazást jelentett. Ilyen helyzetet élt át Baji Ferenc is. Őt is mint leventét hurcolták ki Németországba, és röviddel a háború befejezése előtt került szovjet fogságba a mostani lengyel-német országhatáron:

„Amikor kapituláltak a japánok, elengedtek bennünket is haza. Adtak bumázskát, egy heti élelmet és mehet mindenki haza. Kiengedtek a lágerből, a kapuban indulót játszott a zenekar. A tizenhat éves gyerek mehet haza. Azért voltak ott öreg harcosok, és mindig iparkodtunk közéjük keveredni. Két irányba ment a vonat, egyik Stettinbe, a másik meg keletre. Az öregek azt mondták, hogy ne menjünk keletre, hanem nyugatra - féltek a [munkásjparadicsomtól.”

Augustin Milan fiatal korának és azzal összefüggő gyenge testalkatának köszönhette szabadulását - amikor Németországba hurcolták, még nem töltötte be a tizenhat évet se. A viszonylag rövid fogsága után a fogvatartói eleresztették őt és a társait. A fiatal fiúk el voltak keseredve: „Olyan is volt egyszer egy városban, hogy elengednek, azt mondták, hogy mehetünk haza. Gyerecskéket, a leventéket, fiatalokat. Ki is mentünk a táborból. De hova menjünk? Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, hol a vasút, nem tudtuk az utat, messze voltunk hazulról és semmit nem tudtunk németül. Papírt nem adtak, és az volt a legrosszabb - papír nélkül hova lehet menni katonaruhában? így visszamentünk a táborba.”

Ellenkezőleg, ami a súlyos betegeket illeti, az 1945-ös repatriálásoknál megtiltották azoknak a szállítását is, akik nem bírták volna ki az utat.29 Farnbauer Béla 1945-ben, amikor a Szovjetunióba hurcolták, tizenhét éves volt. Még azon az éven sikerült hazajutnia: „Fiatal nők jöttek be a lágerbe, le kellett tolni a nadrágot, és az embert seggbe csípték. Akinek a fenekén lötyögött a bőr, meg a hús, az már munkaképtelen volt és bekerült a betegszerelvénybe. Beosztottak, és mondták, hogy megyünk haza. Nem hittük el, mert ki is úgy kerültünk, hogy azt mondták domoj.

Rám nézett az orosz parancsnok, és azt hitte, hogy nem bírom ki az utat. Elzavart, de a másik oldalról fölszálltam a vonatra. Haza akartam jönni. Mikor hazajöttem, azt mondták az utcában, hogy ez csak hazajött meghalni. Anyám mellettem állt, mikor ezt mondták.”

29 Varga 2009, 169.