Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
40 Már említettük, hogy 1946-ban csak kevés fogoly került haza. Köztük volt Štefan Vitek is, aki szlovák nemzetiségű volt, és a háború alatt a magyar honvédségben szolgált: [fordítás szlovákból:] „Azt egész idő alatt mondták, ahogy ott voltunk, hogy megyünk haza. És végül elérkezett az a pillanat is, hogy tényleg mentünk. Véletlenül a bányában voltunk, és ott elterjedt a hír, hogy megyünk haza. Miicsodaa?! Hányszor mentünk már haza, hányszor mentünk már haza! De a lágerbe értünk, és ott a nagy sürgés-forgás. Mi van, mi van? Megyünk haza, megyünk haza! És úgy is volt, mentünk haza.” Bolemant Károly a háború és hadifogság alatt nagyon rossz helyzeteket is átélt, a fogság vége felé mégis egy kis szerencséje lett - 1947-ben jött haza, egy ismerőse segítségével: „Egy nagy tisztnek a fia volt ott, pesti gyerek, együtt dolgoztunk. Oroszul nem tudott, de németül jól beszélt, ez bekerült ott írnoknak. Egyszer azt mondja nekem, Karcsi, nem akarsz hazamenni? Hát már hogy gondolsz olyat, hogy nem akarok hazamenni?! Beteszlek a transzportba, mondta. Kérdeztem tőle, te is jössz? Megyek én is, azt mondja. Voltunk ott mondjuk kétezren, vagy kétezer-ötszázán, kiválasztottak százötven-kétszáz embert akik már jöhettek haza. Odesszában sok láger volt és azokból szedtek össze egy szerelvényt.” Mórocz Mihály is 1947-ben került haza, neki viszont a szerencsétlenségben volt a szerencséje. Amikor télen szenet lapátoltak egy társával egy nagy szénrakás mellett, egy összefagyott széntömeg szakadt rájuk. A társa bele is halt a sérüléseibe, Mórocz Mihály pedig több hónapig eszméletlenül feküdt a kórházban. Az eszmélete visszatérése után csak nagyon lassan sikerült kilábadoznia a sérüléseiből: „Mikor már jobban lettem, onnan már aztán nem vittek munkára. Egyszer aztán kirámoltak bennünket a barakk elé, és jött egy orosz. Hogy elmehetünk haza, de azt mondta, ha még egyszer ide kerülünk, akkor innen nem megyünk már haza. Bolond, hát jószántunkból mentünk oda? Akkor aztán egypár embert elküldték haza.” Szulló Lajos egy betegtranszporttal jutott haza: „Egy hónapig voltam a bányában, aztán onnét kikerültem mint ókás. Le voltam gyengülve, és bekerültem a gyengék csoportjába, amit szállítottak haza. Ez 1947 tavaszán volt, feküdtünk, mert már akkor lehetett a gyepen feküdni és jelentették, hogy kik mennek haza. Én akkorát ugortam, mikor a nevemet hallottam, hogy a fáról leszedtem volna az almát is útjában. De az erősek, akik jól bírták, azok ott maradtak tovább.” Szépe Gáspár három repatriálási hullámot említett: „Három ilyen hullám volt, 1945-ben, 1947-ben és aztán 1948-ban már véglegesen, akkor már megszűnt a tábor azon a vidéken. A magyarokat tartották vissza, mert a Benešék állítólag azt mondták, hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték.” Huőko Károly is három hullámról beszélt. Az első 1947-ben, a másik kettő a következő évben volt: „1947 nyarán két német transzport ment haza, azokból volt a legtöbb. Akkor se románok, se magyarok nem mentek velük. így kevesebben lettünk és ilyen kisebb lágereket megszüntettek, úgyhogy 1947 őszén visszavittek az első lágerünkbe. Aztán 1948 tavaszán ment az első magyar transzport, ez úgy májusban lehetett, mert hidegben nem nagyon mertek transzportot küldeni. Ezek mind betegek, meg gyöngébbek voltak. Voltak olyan haverjaim, akikkel együtt dolgoztam, azok direkt nem ettek - ketten mindig a kajájuk felét nekem adták. Csak azért, hogy hazakerülhessenek. Aztán mégis együtt mentünk haza. Mondtam nekik, lássátok, én ilyen hassal megyek, tik meg éhesen. Szeptember elején már
