Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
33 ták, nagyobb volt az esélye balesetnek. Flaskár László viszonylag rövid ideig volt szovjet kézen Morvaországban, de látott szörnyű jeleneteket: „A lomnicei fogolytáborban ki volt ásva ilyen kockalyuk, körül a sarokra leverve négy karó, rá gerendák, és arra kellett ráülni. Ott abban a vécében láttam a német katonát belefúlva, szóval nem közönséges, amik mennek az emberi életben.” Jankovics László is említette a latrinákat, amikre gyakrabban kellett mennie. Neki több szerencséje volt, mint néhány társának: „Volt ott latrina csinálva, és elmentem vizelni. Elvégeztem a dolgom és visszamentem, lefeküdtem. Egyszer csak újból kellett menni, úgy meg voltunk fázva. Sokan bele is potyogtak a latrinába, de hát ki húzza ki? Ki megy oda? Már gyengék voltunk.” Betegségek, halál Az elégtelen élelmezés, a kemény munka, a rossz higiéniai körülmények, de a stressz és a lehangoltság is legyengítették a foglyok szervezeteit és így hajlamosabbak voltak a betegségekre. És a hadifogságban a betegségek sokszor halálhoz vezettek. Bár a szovjet fogolytáborokban nagy volt a halandóság - a 3,5 millió regisztrált fogolyból 580 ezer halt meg,24 ebből 66 ezer származott Magyarország területéről25 -, a szovjet állam elsősorban a foglyok munkaerejének kihasználásában volt érdekelt, nem pedig tervezett népirtásban. Csak összehasonlításképp, német számítások szerint az 5,7 millió fogságba esett szovjet katonából a háború végén már csak 2,4 millió élt - az 57%-os halandóság háromszorosa volt a szovjet hadifogolytáborokéhoz képest. A szovjet katonák, akik német fogságba kerültek, a nemzetiszocialista ideológia szemében kisebb értékűek voltak, a legjobb esetben rabszolgasorsra valóak. Ez persze nem teszi bocsánatossá az embertelenségnek és kíméletlenségnek azt a mértékét, amit a hadifoglyoknak a szovjet fogságban át kellett élniük.26 Több visszaemlékező említette, hogy a fogság elején karanténba tették a foglyokat, hogy a táborba ne kerüljenek betegségek. Huóko Károly az egész első telet karanténban töltötte. Annak ellenére, hogy az ő barakkjában nem tud halottakról, tavasszal meglepve hallotta, hogy a tábor más részei nem voltak ilyen szerencsések: „Ahogyan novemberben megjött a transzport, az egészet karanténba tették, de több barakkba. Tavasszal azt mondták, hogy a transzport több mint fele meghalt. Mink azt nem láttuk, mert az nagyon nagy tábor volt, oda sok ember elfért." Több visszaemlékező elmondása szerint a reménytelenség közepén gyakran fellépett egy pozitív figura: az orvos vagy orvosnő. Bár általában felszerelés és gyógyszer nélkül, sokszor mindent megtettek a pácienseik érdekében, és nemegyszer életeket is megmentettek. László Béla az első fogságban eltöltött telet valószínűleg egy orvos segítségével élte túl, aki azt ajánlotta neki, hogy szimuláljon a főorvos előtt: „Kérdezte az orvos, ide hallgass, nincs valami bajod? Hát mondom, nincs semmi. Azt mondja, itt olyan hideg van, hogy itt télen megfagysz, de a kórházban kiteleltetnélek. Aztán elmentem a német orvoshoz, de nem utaltak a kórházba. Kérdi a zsidó orvos, megint nincs semmi? Mondom, nincs. Ide hallgass, 24 Varga 2009, 19. 25 Uo. 168. 26 Uo. 17-19.
