Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Kőrös Zoltán: Előszó

34igyál hideg vizet, majd bedagad a torkod. Azt ittam, megint elmentem a német után, nem írt ki. Aztán azt mondta, hogy menjél reggel, délben, este a nyakára, majd megun. Ezt csináltam, és végtére a német megsajnált és kiírt. így aztán kiteleltem a kórházban."

Ahogy már említettük, Hučko Károly nagy halandóságról beszélt az első tél folyamán, de a későbbi orvosi ellátásra nem panaszkodott: „Hasmenést kaptam, véres volt a székletem. Betettek a kórházba, és két hétig olyan sorom volt, hogy le a kalappal. Az orvosi ellátás elsőrendű volt - már azokra a viszonyokra. És a további években is, aki beteg volt, az beteg volt, az nem ment dolgozni, hanem bekerült a kórházba, és ott azon igyekeztek, hogy amit lehetett, azt kigyógyítottak.'’

Hotter István tüdőgyulladás miatt volt a gyengélkedőszobán, és ott tudta meg, hogy orvos és orvos között is nagy a különbség: „Betyáros német orvos volt, elegáns német ruhában, szemüveg - azon lehetett látni, hogy művelt ember, annak volt tálentuma. Az orosz orvos meg úgy nézett ki, mint egy csavargó, ő volt a főorvos, az atyaúristen. El lehet képzelni, hogy a foglyokhoz milyen orvosokat raktak. És az egyik doktornő azt mondta, hogyha elmész kórházba, te már nem jössz vissza onnan, mentek haza. De egyfelé járt a keze, lefelé, a földre mutatott az a dög.”

A hadifoglyok között az egyik leghalálosabb betegség a tífusz volt, amely Pathó Ernő szerint a tiraszpoli lágerben is nagyon sok halottat követelt: „Ott nálunk az lett a baj, hogy fölütötte a fejét a tífusz. És orvosságot nem adtak, mert nem volt. Az emberek megbetegedtek, nagyon belázasodtak. Éjjel kimentek, mert lázasak voltak, és amit a másik fogoly vizelt, megfagyott, azt a jeget megették, és még jobban megfertőzték magukat. Volt olyan nap, hogy tíz, tizenöt halott volt reggelre. És volt úgy, hogy reggel ültünk, vártuk, hogy megyünk munkába, és mikor felsorakoztunk, volt aki nem kelt föl - úgy ahogyan ült, úgy el is aludt, vége is lett neki. No, ez így volt akkor.” Az élet és a halál közötti vonal nagyon keskeny volt, és sokszor azon múltak életek, hogy valahol volt orvosi ellátás, máshol pedig egyáltalán nem volt. Néha csak az időről volt szó, ami megmenthette volna az emberi életeket. Pathó Ernő megélte a oltást is, de az akkor már sokak számára hiábavaló ő volt: „Később azért voltak oltások. Hogy mi ellen, mellékes, de adtak. Sokan úgy viselkedtek, hogy elbújtak előle. Volt egy Helembai nevű, és amikor dolgoztunk, valaki viccből kitalálta, hogy gyerekek, ma megint oltás lesz. Annak már gyöngyözött a homloka, ideges volt, annyira félt az oltástól. Sokan elbújtak, nem mentek, aztán így is sokan elpusztultak, mert azért valamit jelenthetett az az oltás.”

Bolemant Károly túlélte a frontot és Budapest ostromát is, ennek ellenére nem volt felkészülve arra, ami a fogságban várta őt: „Hasmenés meg a hasmenés, szóval úgy mondom maguknak, hogy ott több ember pusztult el a szemem láttára, mint a fronton. Voltak csinálva ezek a latrinák, olyan nagy gödrök voltak kiásva, azok tetején a forsnyik és azokra voltak olyan lyukak csinálva. Sok ember oda beleesett. A németek nem bírták, mert a magyarban jobban megvolt az akarat. De a németek jobban az édességhez, meg a finomsághoz voltak szokva, és azok hamarabb tönkrementek.”

A betegségek a fertőzött víz által is terjedtek - Geskóné Simon Ilona egy szerencsétlen szökőkútra emlékszik, amelynek a rendeltetését a foglyok nem értették: „A mieinkkel az oroszok csináltattak egy szökőkutat is, de hogy milyen célból, nem tudom - biztosan, hogy szépítsék az udvart. De ezzel rosszat tettek, mert a lengyelek nagyon le voltak gyengülve. Odajöttek, lefeküdtek hasra és a vizet szívták magukba, aztán vérhast kaptak. A lengyelek nagyon sokan elpusztultak. Volt ott