Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
csak egy tömegre emlékszem, ott ment a nép, ember hegyén-hátán, fekvőhelyről szó se lehetett, mindenki ott kuporodott össze, ahol tudott. Az az egy éjszaka úgy telt el, hogy azt se tudom, hogy aludtam, vagy sem, csak úgy a folyosón a falnak dőlve lekuporodva, úgy szundítottunk egyet. Óriási nagy várakozás volt ám az. Azt akkor érzi az ember, mikor már közel van talán a szabadulása, hogy »jaj, lesz ebből valami, tényleg lesz valami? És ha lesz, akkor az milyen lesz?« Másnap reggel mindjárt azzal kezdték, hogy összeállították a transzportunkat és elindítottak. A vasútvonal ott úgy vezet, hogy Máramarosszigetről Magyarországra nem lehet közvetlen vasúton jönni, úgyhogy visszamentünk a Szovjetunióba, és aztán Csapnál, Záhonynál jöttünk át Magyarországra. A csapi állomáson megint egy érdekes találkozásunk volt. Az egy óriási állomás, rengeteg vágánnyal, a harmadik-negyedik vágánynál dolgozott egy csoport, és ott állt a Tóth Karcsi is. Az egy fiatal szőke srác volt, körülbelül velem egyidős lehetett, kárpátaljai gyerek volt ő is, a málenkij robottal lett oda kihozva, és ott volt nálunk Szavicsiban. Kedvelt gyerek volt, mert olyan nyíltszívű, vidám volt. Tudott valamit oroszul, tudott beszélni velük jobban, így szakaszparancsnok volt. Ott is valami pallér lehetett, mert nem dolgozott, nem volt a kezében csákány. Integettünk neki, ő is integetett vissza, de nem biztos, hogy megismert minket. A kárpátaljaiakat 1947 júniusától fokozatosan engedték haza - kiszedték az internáltakat, és azokat elbocsátották, kettesével, hármasával, volt, akit egyedül engedtek ki a lágerből. így ahogy mondom, elbocsátották: papírt kaptak, »most aztán tied a világ, menj, amerre tudsz«. A legtöbbjének fogalma se volt, hogy merre induljon. Hogy hogyan vergődtek haza, nekem dunsztom sincs. A legtöbb fogolytól ha megkérdezték volna, hogy »merre indulnál mostan toronyirányt, ha hazamehetnél?«, meg nem tudta volna mondani. így volt. Szóval borzalmas világ volt, az biztos. Már mostani szemmel visszanézve az ember úgy csodálkozik: és túléltük mi ezt? Hát csak túléltük, még vagyunk! Mikor hazajöttünk, mi voltunk az első ajándékcsomag 1948-ban, május 1-jén adtak át bennünket. A Tisza-hídon álltunk, Csap és Záhony között, a mi kocsink három kocsival volt előbbre a híd közepétől. Délután olyan három-négy órakor érhettünk oda, a híd végén ott volt a záhonyi állomásnak a bejárati jelzője. Tilost mutatott egészen este tízig, vagy tizenegyig - nem tudtuk, óránk nem volt -, addig ott álltunk, de azért leszálIhattunk, ott a hídon. A híd közepén meg ott állt az orosz őrség, azoknak nem volt szabad leszállni se. Aztán bementünk, és megtudtuk, hogy az államtitkár úr most ért ide Pestről, azért vártunk mi ottan. Aztán megjött és üdvözlő beszédet mondott, az első foglyokat fogadni kellett. De hogy ne ijedjünk meg, reggelre Debrecenben leszünk, már az el van intézve. Reggelre ott voltunk Debrecenben. Csoda dolgok voltak ezek. Bevittek bennünket Debrecenbe, ott persze megint órák hosszan ünnepélyes fogadtatás, aztán már mindenki leülhetett, mert addig állnunk kellett. Kaptunk valami ebédet is: nem is tudom, valami szafaládé volt, lényeg, hogy kaptunk. Utána vártuk, hogy már mehetünk tovább. Mehettünk a fészkes fenét! Este tíz-tizenegy óra tájban már vettük észre, hogy mennek bizonyos csoportok egy másik laktanya felé, mert a Pavilonban voltunk, egy hatalmas, sok épületből álló laktanyában. Egyszer csak jöttek mihozzánk is, hogy most már ne mozduljunk, mert megyünk mi is, kivizsgálásra. Nem tudtuk, hogy milyen kivizsgálás, itthon vagyunk, mit kell kivizsgálni? Aztán tízes csoportokra osztottak, és ott vártunk a folyosón. Bevittek bennünket egy terembe és felálltunk sorba, az előző csoportot már mi nem láttuk, azt valahol más ajtón engedték ki. Két ember volt ott, az egyik olyan, mint valami birkózó, ahogy megszólalt, csak 285
