Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

284 déki, és ki nem. Hát a felvidékieket, a csehszlovák területre valókat olvasta ki. Ezek úgy kerültek abba a kimutatásba, amiből én kiírattam magam a Kiss Tibivel. Azok bediktálták a rendes lakáscímüket, és arról ők kisütötték, hogy ez itt Szlovákia, és kiszedték őket. Most aztán vagy mi nem megyünk haza, vagy ezek. De már minden arra mutatott, hogy mi megyünk haza. Aztán később a Horváth Andrissal kapcsolatban voltunk, ő mondta, hogy olyan három héttel később ők is azért hazaértek, még május folyamán itthon voltak. Malackán, vagy hol volt ilyen tábor, ahova vitték ezeket, akik Szovjetuniót megjárták.

Az út hazafelé

Másnap reggelre beértünk Baranovicsibe, és ott álltunk. Egyszer csak látjuk, hogy jön egy másik vonat is, Szmolenszk felől, és abban is vannak foglyok - nem az egész vonat, olyan tíz kocsi, úgy néztek ki, mint mi, csak sokkal jobban voltak öltözve, elegánsabbak voltak minálunk. Integettünk egymásnak, aztán egyszer csak ránk tolatták őket, azokkal többen lettünk. Aztán elindultunk haza, Baranovicsiből mentünk Szárnijnak, Szárnytól Rovnónak, Rovnóból Lembergbe, Lembergből Sztrijnek, Sztrijből Kolomijába, és Kolomijából fordultunk a Kárpátoknak, és mentünk Máramarosszigetre, Romániába. Lembergtől ahogy elindultunk, és közeledtünk Sztrij felé, már a Kárpátokat láttuk, már csak néztük, mindenki meg volt babonázva, gyönyörű napsütéses idő volt, április vége. Sztrij és Ungvár között is van egy vonal, mi arra számítottunk, hogy azon fogunk jönni. De mikor elhagytuk Sztrijt, és csak megyünk tovább, megyünk tovább, kelet felé, szűzmária, mi lesz ebből? Aztán már azért Kolomijánál mikor láttuk, hogy már itt más irányba megyünk, akkor már hittünk benne.

Egy emelkedőre mentünk, olyan lassan pöfékelt csak a mozdony elöl, nem nagy sebességgel, de azért csak húzott bennünket. Ott álltunk az ajtóban, és egyszer csak látjuk, hogy előttünk olyan két-három kocsival nagy kiabálás kezdődik. Mit lármáznak ezek? Odajött mindenki, mindenki az ajtóban akart állni, majd kitaszítottuk egymást, és ott látjuk, hogy egy nagy fűrésztelepnek a drótkerítése van, ott áll valaki és rázza a kerítést. A Béla Jóska volt! így mentünk el előtte, pár méterrel. Karácsony előtt szökött meg tőlünk, vasárnapi nap volt, már akkor betartottuk azt, hogy nem jártunk ki vasárnaponként sehova. Egy erdélyivel szökött meg, de az is olyan belemenős gyerek volt, csak szélesebb vállú. Karjukra akasztottak egy fejszét, mentek a vaktyorhoz, hogy mennek ki söprűnek valóért. Hát csak menjetek, nyugodtan kiengedte őket, de várhatta aztán este, megléptek. És hogy nem jutottak haza, akkor győződtünk meg róla, mikor hoztak haza bennünket. És az isten tudja, hogy haza-e került egyáltalán.

Még volt egy érdekes élményünk. Egy helyen hosszú ideig álltunk, ott csak két vágány volt, és a másik vágányon túl olyan szép sima füves rész volt. Az egyik vagonból leszállt egy nő. Szépen volt öltözve, olyan kék színű kosztüm volt rajta, és egy kisbabát vitt a karján. Hát amit a szerelvényből kapott utána! Mert tudták, hogy orosztól van a baba...

Máramarosszigeten csak egy éjszakát voltam, egyik délután értünk oda. Egy nagy épület, kaszárnyaféleség, laktanyák voltak ott, azok általában kerítéssel vannak békeidőben is körülvéve. Akkor ez egy olyan válogatóláger volt, odajöttek transzportok, szortírozták az embereket, a románok kiszedték a magukét, a többi ment Magyarországra vagy Szlovákiába. Lehet, hogy ott voltak olyanok, akik két-három hetet is ott töltöttek, és nem kerültek bele a transzportba. Amikor bementünk, ott