Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

együtt voltak végig. És hogy ki árulta be őket, honnan lehet azt tudni? Valakinek eljárt 283 a szája. A Jancsit ott fogták, amikor már ott álltunk a kapu előtt a sorban, a Marci Máramarosszigetig velünk volt, aztán hogy ott a románok el-e kapták, vagy se, azt nem tudom.

Oroszországban mindig ezeket az SS-ket keresték: nem tudtuk, hogy miért kell a kezeket feltartani, mikor orvosi vizitre megyünk. Ott a hónaljba volt betetoválva a vércsoport - nem az, hogy SS, hanem az A, B, 0. És az oroszok ezt úgy vették, hogy ez az SS jelvény, tehát akinek ott volt valami tetoválás, vagy sebhely, az már az ő szemükben SS volt. És az már gonosztevő. Nem vitatták ők, hogy hol volt, mit csinált - lassan kivallatták őket, hogy merre jártak, hol voltak, és aztán mit tudom én milyen büntetéseket kaptak. De hogy azokat kiszűrték közülünk, az biztos. Én nem néztem, hogy hát a Marcinak, vagy a Jancsinak van-e ez a jelzése. Ők azt mondták, hogy ők ártatlanok, semmi olyanban nem voltak benne, ami őnekik árthatna. Dacára annak, hogy ők mint külföldiek az SS-ben voltak. Ők azt állították, hogy nem voltak tetoválva, tehát nyugodtan letagadhatták, nem is kérdezte tőlük senki. De az is lehet, hogy valamelyikről kiderült, hogy valamikor valamit csinált. Nem is otthon, lehet, hogy a balti államokban, Litvánia, Lettország, Észtország, ők ezeken keresztülmentek, lehet, hogy ott vétettek valamit, és ott valaki feljegyezte. Ha nem is őt, de azt a csoportot, amiben ő volt, és ha a csoportban benne volt, akkor már onnan hogyan mossa ki magát?

Mondjuk egy partizánvadászatnál: amelyik falura ráfogták, hogy ebben partizánok is vannak, el volt végezve annak a sorsa. Rettenetes, borzalmas. Lehet, hogy voltak partizánok, talán csak rájuk fogták, honnan lehet tudni? De hogy kiirtották a falu lakosságát, az egy más kérdés. Azt már visszacsinálni nem lehet. Aztán a háború végén, mikor ilyeneket kerestek, nem személyesen valakire tudták rábizonyítani, hogy »te ennél és ennél a falunál ezt és ezt csináltad«. Nem, ha benne volt abban a csoportban, amelyik ki volt vezényelve, akkor vége volt. Ha parancsnok volt, akkor különösen, ha beosztott, akkor is. És a gulág az igen nagy volt. Az odavitel biztos volt, a hazajövetel bizonytalan, mint a kutya vacsorája. És a legkegyetlenebb viszonyok között, és dolgozni. Mikor az ember olyanokat olvas, hogy ez és ez húsz évet húzott le a gulágon - te szűzmária, hát az még nyaralásból is rettenetes volna. Nem volt más, mint hogy beletörődni. Mert a szökés, onnan a magas északról, észak Szibériából: hát ottan megszökni? Megszökni lehet, csak aztán hazajutni hogyan? Nem mindig az volt a kérdés, hogy valaki megszökött-e, vagy se, hisz mi is hallottunk olyat, hogy volt, akit Pestről vittek vissza. Sikerült neki hazajönni, két-három nap után elkapták.

Kivittek bennünket a lágerből, kimentünk az állomásra - azt már nem tudom, milyenre, de olyan öt-hat kilométert gyalogoltunk az erdőben, aztán egyszer csak vasúthoz értünk. Egy állomás volt balra tőlünk, egy sor ház, nagy üresség, és aztán fölvittek egészen a peronra, ott már álltak a tehervonatok, az is karbantartott rendes hely volt. Vártunk, azt gondoltuk, hogy ott már vár minket a szerelvény. A fészkes fenét, este tízkor futott be, frissen kimosott, nedves padlókkal, úgyhogy azt az éjszakát állva töltöttük. Olyan kilenc óra tájban, április végén már akkor sötét van, és akkorra már mi jóformán az összes kerítést eltüzeltük ottan a portákról, mert fáztunk, hideg este volt. Ott álltunk a tüzek körül, egyszer csak jött egy katonai dzsip. Kiugrált belőle három-négy tiszt, reflektorral világított ránk:- Mindenki jöjjön ehhez a nagy tűzhöz - és akkor az egész társaság odacsődült.- Most felolvasok neveket - azt mondta -, azok álljanak ki.

Elkezdte, valami húszat olvasott fel, a Horváth Andrist is, peredit. Már sejtettem, hogy mi lesz ebből, mert nagyjából tudtuk egymásról, hogy ki hova tartozik, ki felvi-