Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

a puskát, csak olyan lazán a vállán. A sofőr ottan bozsenkázott, sóhajtozott, és egy­szer csak beindult. Először csak kis gázt adott, de újra bedöglött. Másodszor meg neki a marha nagy gázzal, ugrott egyet az autó, és a nagy tömeggel, akik előttem áll­tak, jól hátradőltünk. Az Arisztol majdnem kiesett ott a sarokban, aztán visszatápász­­kodott, fogta a puskatust és a legközelebbinek odavágott: éppen nekem. Hátranéztem, olyan bűnbánóan nézett rám. De hát süsd meg, hát én kaptam az ütést, az se lett volna jobb, ha más kapja. Ilyen hülyeségek, ilyen kis dolgok is benne voltak az életünkben. És hát a nagyobb dolgok meg azok voltak, hogy mindig hazavágyakoztunk. Attól senki se szabadult. Kinek könnyebb, kinek nehezebb volt, mert ezt se fogta fel min­denki egyformán. Nehéz volt annak, aki olyan depressziósabb volt közülünk, vagy rá­adásul hogyha betegnek érezte magát, vagy tényleg beteg volt. Volt egy ember, aki nemigen lehetett negyvenöt-ötven évnél idősebb, nem is tudtam soha a keresztnevét, nekünk gyerekeknek csak Győri bácsi volt. Azt mondták, hogy annak köszvénye volt, vagy reumája, nem tudom. Nem folyamatosan fájt neki, de mikor elkapta őt a roham, hetekig nagyon odavolt. És akkor jajgatott, de hangosan. Ott a szállásunkon egy tér­ben voltunk, ha valaki a túlsó sarokban valamit szólt, azt az innenső sarokban is hal­lani lehetett, a jajgatás betöltötte az egész barakkot. És akkor »nem tudok dögülni se! így nem lehet pihenni!« - lármáztak a szegény öreggel, már szóval a tőlünk időseb­bel. Akinek nagy baja volt, amitől nem lehetett szabadulnia. Ilyenek is voltak, ez is része volt a fogolyéletnek. Ha valaki nagyon elszánta magát, már életre-halálra, az megpróbálhatta a szö­kést. Találkoztam egy fiúval, Béla Jóskával, pesti gyerek volt, nagyon belevaló, ügyes srác volt. Állítólag Breszt-Litovszkban volt egy lágerben - én nem tudtam, hogy köz­vetlenül a határon is vannak lágerek -, ott a Bug folyó a határ Lengyelország és Fehéroroszország között. Egyszer a Jóska megszökött, de akkor a Bug közepéről visz­­szahozták, és kegyetlenül megverték. De ő kitartó ember volt, pár hónap múlva újra megpróbálta a szökést. Akkor állítólag úgy járt, hogy sikerült neki átúszni a Búgot, és nekivágott az erdőnek. Ott az erdőség az olyan természetes dolog, ezeknek a Pripjaty­­mocsaraknak a nyugati része volt ez, és ott se vége, se hossza az erdőnek. Ment, és ment, egész nap, mindig csak nyugat felé. A nap jó iránytű, neki csak nyugat felé kel­lett menni. Látott erdészházat, de nem mert bemenni. Egyet szundított, de csak úgy, hogy fél szeme nyitva volt. Aludt, és amikor hajnalodott, újra nekiindult. Nem is soká­ra, olyan tíz óra tájban, látott megint egy házikót. Úgy gondolta, »tegnap egész nap jöt­tem, akkor megtettem egy harminc kilométert biztos, most már megint egy tízet rátet­tem, már jól bent vagyok Lengyelországban«. Bement a kunyhóba, és egy asszony volt ott. »Sto ti?« Mondta, hogy hát hadifogoly. Onnan? Onnan. És nem kaptak el? Nem. így beszélgettek, és a Jóska kérte, hogy adjon valamit. Az asszony adott neki tejet egy köcsögben, cseréppohárban. Alig leült, egyszer csak belépett egy férfi. Hű, a szenve­­désit, az ura volt. Összenéztek, hogy ki ez? Mondta neki, hogy hadifogoly. Hmm, hadi­fogoly. Az ember odaült melléje, beszélgettek, az asszony meg eltűnt. Gondolta, hogy kint munkája van. Beszélgettek ott a férfivel, már amennyire tudtak. Egy pesti gyerek nem tud annyit se oroszul, mint esetleg én tudtam volna, mert az egy kis szlováktu­dással az ember azért valamit megértett náluk. Nem telt bele félóra, jött két katona. Az asszony nem is jött már be. Visszavitték, mindjárt kivallatták, hogy honnan szökött. Mondta, hogy innen, Breszt-Litovszkból. Jól van, akkor gyerünk, viszünk Breszt- Litovszka. Visszavitték, és ő ott olyan verést kapott, hogy akkor süketült meg. Majdnem halálra verték. Az után már mi csak »Süket«-nek hívtuk, mert rettentő 263 MERVA ARNOLD

Next

/
Oldalképek
Tartalom