Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
264 nagyothallott, szinte a fülébe kellett kiabálni. Nálunk, a foglyoknál az a szabály volt, ezt egymásnak adtuk át, hogyha valaki megszökik, és elkapják, csak azt ki ne vallja, hogy honnan szökött meg. Tegye hülyének magát, nem tudja, honnan. Mert ha kivallja, hogy honnan szökött meg, oda visszaviszik, és akkor úgy jár, mint a Béla Jóska. Mert az őrség büntetést kap, hogyha valaki megszökik tőlük, tehát ha újra kezükbe kerül az a fogoly, akkor irgalmatlanul elveszik a kedvét attól, hogy még egyszer megszökjön. Hát ezek ilyen dolgok voltak. Aztán a Jóska felépült, és bedobták az ötszáz ember közé, akik tőlünk el lettek választva, ott Ivanovóban volt velük. Elég intelligens gyerek volt, és sokat mulattatott bennünket, annak dacára szegény, hogy nem hallott. Még 1945-nek az őszén kaptunk levelet, vörös félhold volt az emblémáján, tehát nem vörös kereszt, és arra lehetett frni húsz szót. Nem egyedül én kaptam, valami hatan is kaptuk ott a mi csoportunkból. Húsz szóba mit lehet írni? Azt hogy élünk, megvagyunk. Aki beírta, hogy hol vagyunk, az a levél már biztos, hogy nem ment tovább, mert ott szigorú cenzúra volt. Lehet, hogy az egészet eldobták. Megírtam, elküldtem haza, de arra nem jött soha válasz nekem. Hogy az el-e jutott haza egyáltalán, nem tudom. De az után mégis valamiképpen, valahogyan jött haza levél. Mert először Szavicsiba, 1947 májusában kaptunk levelet, valami tíz, tizenkét levél jött akkor a lágerbe. És hát az egy muris eset volt: megkaptam és olvasom rajta, cirill írással van a címzés, MEPBA APNOAA- Felbontom a levelet, édesanyám írta, hogy »ne csodálkozz az íráson, a Kiss tanító úr címezte meg« - ő az első háborúban volt szintén hadifogságban, mint értelmiségi megtanult írni, ismerte az orosz ábécét, hát abban az időben ő címezte a leveleket, amik Oroszországba kerültek. Örültem, hogy édesanyám él, vagy legalábbis a múlt ősszel még élt, mert 1946 őszén írta a levelet - több mint fél esztendőbe került, amíg odavergődött. Azt írta, hogy »megvagyunk, egészségesek vagyunk«, ez volt az egész, nem lehetett bővebben részletezni semmit. Ha mi írtunk haza, akkor is. Már az is kivételnek számított, ha valaki kapott egyáltalán levelezőlapot. Azt nem tudom, hogy mi alapon, de én néhányszor kaptam. Elég az hozzá, hogy nekünk húsz szót volt szabad ráírni a lapra. De semmiféle információt, hogy hol vagyunk, miként vagyunk, panaszkodni se lehetett. »Hála istennek megvagyunk«, még talán a »hála istentől« is óvakodott az ember, nehogy a húsz szóból az elvegyen már kettőt, és akkor még azzal is kevesebb maradjon. És teljesen attól függött, hogy kinek a kezéből, milyen cenzornak a kezébe került, mert ha az »is«-t is beleszámította egy szónak - miért ne számította volna, hisz külön volt választva az »is« és az »és« is -, hát akkor mi marad? Azt nagyon végig kellett gondolni, hogy az ember úgy írja meg, hogy nehogy azért dobják el a levelet, mert egy vonással is több van rajta, mint amennyit ők engednek. Endrének hívták a gyereket, az olyan velem egyidős lehetett, alacsony, de nagyon nagy hangú srác volt. Megkapja a levelet, nézi, nézi, odaviszi a Kazsóki Pistának:- Olvasd el, hát mi ez? Nekem írták ezt?- Neked írták, hát nem látod? A bátyád írta.- Ki?! Az én bátyám?! Oroszul ír nekem?!- Azt írja, hogy nyugodtan építsétek csak ottan az országot, mi itt idehaza igyekszünk, rendbe tettünk már mindent, ő a komiszár, a falu első embere.- Micsoda?! Hazamegyek, kitépem a gyomrát! - A gyerek egy hétig csak káromkodott, hogy ő a bátyjával mit fog csinálni, hogyha hazamegy. Vagy egy másik, ugyanazok közül a levelek közül. Volt egy Ferenc, győri suszter, aki szintén kapott levelet, és annak volt egy Géza nevű haverja, ő tiszántúli volt. Azok elválhatatlanok voltak, ez a Ferenc magasabb volt, a Géza alacsonyabb, mindig
