Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
262 tudtam. De elég az hozzá, nagyon örültek neki, hogy pirossal festettem oda a két nevet. Aztán mentem a Kazsókihoz, a tolmácsunkhoz:- Pista, mi az hogy gimn? Magyarázd meg nekem.- Még azt se tudod? Hát a himnusz! Te jó ég, és én erre nem jöttem rá, hogy a Szovjetunió himnuszát festem oda a falra! Jó esetek voltak ezek. Aztán jött a május elseje, akkor már a transzparenseket kellett festenem. Erre aztán rájöttek a lágerben is: ha én bent maradhatok ilyesmiket festeni, akkor képeket is tudnék festeni. A terem falaira festettem néhány képet, így aztán én festő lettem, már csak kudozsnyiknak hívtak. Nekem az jó volt, mert nem kellett kimenni ásni meg talicskázni a homokot az úton, ez mégiscsak könnyebb volt. Az őrség, amely éjszakás volt, az nappal ott bent lődörgött. Volt egy gyerek közöttük, velem egykorú lehetett, termetre is nagyjából akkora, csak neki nagyobb feje volt, és vörösebb arca, máskülönben szőke gyerek volt. Arisztolnak hívták, és így beszélgettünk, mikor a garnizonban festettem a lelkesítő feliratokat. Nem hogy jóban voltam vele, csak így elbeszélgettünk egy kicsit, hogy megértsük egymásnak a viszonyait, helyzetét.- Mikor jöttél el hazulról? - kérdi tőlem.- Ajaj, már két esztendeje lesz.- Hát mit akarsz, én már négy esztendeje, hogy eljöttem.- Nem is voltál otthon?- Nem, nem - azt mondja. Akkor már több mint egy esztendeje a háborúnak vége volt.- Hát nem engednek szabadságra?- Engednének, de kapok tíz napot. Én a tíz nap alatt haza se érek, nem még hogy vissza is tudjak jönni - mert valahonnan Kelet-Szibériából való volt. - Ha nem jövök vissza, akkor katonaszökevény vagyok - és ottan nincs Péter bácsi, mehet a gulágra. Ilyen volt az élet abban az időben, úgyhogy akik a másik oldalon voltak, akik őriztek minket, a maguk részéről épp olyan foglyok voltak, mert épp olyan tehetetlenek voltak, mint mi. Nekik mindent parancsra kellett csinálni, mert a katonának nincsen szabad akarata, ő azt csinálja, amit éppen a közvetlen parancsnoka mond neki. Nem mondhatja, hogy ő ezt meggondolja, »nem gondolsz meg semmit, csinálod, nem csinálod?« Ha nem, akkor parancsmegtagadás, és az pedig halál. Nem tudtuk soha, hogy ki a nagyobb fogoly: ők, vagy mi. Arisztol nem volt durva természetű gyerek, és mégis egyszer megütött. Akkor a munkahelyünk olyan négy-öt kilométerre volt, egy lengyel falu mellett dolgoztunk éppen. Ott szép sík talaj volt, úgyhogy alig kellett az úttestet kiemelni, de tizenegy méteres koronaszélességnél azért oda is kellett behordani. Akkor már volt ott egy komisszió, és azok kisütötték, hogy ilyen távolságra már nem lehet gyalogoltatni az embereket, autóval kell kivinni őket. Teherautókkal természetesen. Hoztak oda kéthárom Studebakert és megint csak kettő vagy három kis orosz ZiSZ-t, olyan öreg tragacsok voltak. Egyszer éppen egy fiatal srác volt a sofőr, valami kaukázusi, kedves, jó gyerek volt. Mikor mentünk, akkor az első két dombon szépen átvitt minket. A nagy domboknak nekiszaladt jól, mert mindig az volt a kérdés, hogy félúton fel a dombnak be-e döglik a ZiSZ, vagy nem. A harmadik dombnál, mikor ott voltunk a láger előtt, ott döglött be neki úgy fél emelkedőn, pedig az nem is volt olyan túl nagy. Mi ott szorosan álltunk, de nagyon alacsony volt a kocsi oldala, és én egészen hátul voltam, a hátsó falnál. A sarokban meg mögöttem állt az Arisztol mint őrség - nem tartotta ránk
