Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
és ott ült a vezetőfülkében a lágerparancsnok. Azt mondta, hogy rakjuk meg gyorsan a kocsit. Amit lehetett, átraktunk, aztán beültünk, és mentünk. Egy bolond sofőr volt, Vasiinak hívták, belemenős srác volt, nagyon passzolt ehhez a lágerparancsnokhoz. Mentünk, megálltunk egy háznál, ott úgy látszik, volt egy fiatal nő, és aztán le kellett dobálnunk a fát. Közben ránk sötétedett, és aztán már mentünk vissza. Ez a bolond Vaszil meglátott egy nyulat, ami keresztbe futott előttünk, és mindjárt utána! Te úristen! Reszkettünk ott hátul, hogy felfordulunk, kapaszkodtunk a kocsi oldalába, mert árkon-bokron keresztülment. Aztán a nyúl valahogy eltűnt, visszamentünk az útra, és mentünk tovább. Az útépítést folytattuk, amit Kalpenyicán kezdtünk. Mikor Kalpenyicán voltunk, akkor volt egy olyan öt-hat kilométer hosszú szakaszunk, mikor elmentünk Szavicsiba, ugyanazon az úton, csak kihagyva egy jó darabot, volt egy olyan tizenkét kilométeres szakaszunk, amin dolgoznunk kellett. Aztán mikor később elmentünk Novomisbe, akkor is ugyanezt az utat csináltuk, csak itt benne volt két felüljáró, a közben lévő résszel nem is törődtünk, csak a két felüljárót építettük. Onnan elmentünk Potyeprovóba, és ott is csak a felüljárót csináltuk. A közben lévő részek kimaradtak mindenhol, azok a későbbiekre vártak. Hogy azóta már létezik-e egyáltalán egy összefüggő út, én azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott egy már megkezdett útnak az egyes szakaszait csináltuk meg. Tizenegy méter koronaszélesség, és abban aztán a tükör, úgy nevezik azt a harminc centis bemélyített részt, ahova az alap megy, ami a jövendő úttest lesz, az volt kilenc méter széles, és egy-egy méter maradt a padkára. Szóval ott papíron minden meg volt tervezve. Mikor Szavicsiben voltunk, ott a lengyel falun túl volt egy nagy bevágás, és utána egy mocsár. A mocsárban is már megvolt az út, de el volt süllyedve. Egy részen fennsík volt, nagyjából nem hullámos, utána egy nagy domb, amit át kellett vágni, és azt a földet, ami onnan kijött, kellett a mocsárba belehordani. Ezt csináltuk 1947. egész nyarán. És állítólag mikor nyár vége volt, és minket onnan elvittek, kiderült, hogy eltévedtek a rajzzal. Kinek volt igaza, én nem tudom, de mi egész nyáron feleslegesen dolgoztunk, mint a hülyék. Ilyen dolgok voltak ott. Ott Szavicsiban nekem viszonylag jól ment, mert felfedezték, hogy tudok így-úgy festeni. Egyszer jött egy hadnagy, a garnizon parancsnoka, hogy neki festő kellene, a garnizont ki kell festeni. Az egy nádfedeles, több helyiségből álló ház volt, egy szobája volt ott a hadnagynak, és aztán a legénységi szoba, oda tízen, tizenöten fértek. Én nem tudom, hogy miért, engem már akkor ajánlottak a többiek, hogy hát »ott a Merva, menjetek ahhoz«. Megkerestek, és odamentem.- Festék van? - kérdem.- Hát nem hoztál?- Én? Hát honnan hozzak festéket? Aztán azért annyira alkudtunk, hogy utóvégre koromból én tudok fekete festéket csinálni, ha piros festéket hoztok, akkor az is lesz, ott a fehér fal, akkor én tudok mindenféle feliratokat, jelszavakat festeni, amik az akkori időkben futottak. Olyasmiket kellett festenem az ajtó fölé, ide-oda. Aztán egyszer hoztak nekem egy lapot - már akkor ismertem az orosz írást -, olvasom, hogy Gimn Szovetszkogo Szojuza. Mi az isten lehet ez? De hát nekiálltam, festegetem, valami hét versszakból állt és egyszer csak odajutottam, hogy a szövegben ott állt a Leninnek meg Sztálinnak a neve. Odafestettem a verset, de a két nevet pirossal festettem. Hát azt az örömet, hogy hát én tudom, hogy ki a Sztálin, meg a Lenin! Tudta a fészkes fene! Hát mit tudtam? A Sztálin nevét ismertem, de csak a Magyar Futárból ugye, Leninről meg semmit nem 261
