Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
Ott tudtam meg, hogy ezek a baranovicsi lágerek Bobrujszkoz tartoztak valamiképpen, így szervezetileg. Egyszer vételezni kellett mennünk, akkor olyan bent lógó voltam a lágerben, és énnekem is indulni kellett volna. De aztán valami miatt, talán elromlott az autó, nem lett belőle semmi. Kíváncsi voltam, mert az is egy kirándulás lett volna, pedig akkor befelé mentünk volna ugye, Bobrujszkba. A százan, akik Szavicsibe mentünk, mind magyarok voltunk. Aztán jöttek hozzánk németek is, aztán azok, akiktől Baranovicsiben váltunk el 1945 szeptemberében, őket Ivanovóról hozták. És 1946 őszén, októberben, novemberben kerültünk össze olyanokkal, akik között voltak kárpátaljaiak is, akiket még 1944-ben málenkij robotra vittek, úgyhogy megszaporodtunk - 1947 tavaszán a lágerben már legalább kettőszázötvenen lehettünk. Amikor odakerültünk Szavicsibe, akkor mi azt mondtuk, hogy ebben a lágerben rend lesz. Nem hogy demokráciát csinálunk, de azt kikötöttük, hogy a konyhába senki be nem teszi a lábát és szakácsot mi választunk. Mert ezek nálunk életkérdések voltak. Mert ha azelőtt a konyhára szakaszparancsnokok, a haverok vagy pedig az úgynevezett valakik bejárhattak, hát azok nyilvánvalóan a másik elől ették el a javát. És aki nem volt bejáró oda, annak csak a maradék jutott mindig. így ezekben nagyon szigorú szabályokat hoztunk. Volt egy olyan erős, nagyon jó kedélyű gyerek, Temesvári Pistának hívták, hentes volt a mestersége, lassan beszélt, de nyugodtan, jókat lehetett nevetni rajta, mikor elkezdett mesélni, a maga módján, hát őt választottuk meg szakácsnak, mert tudtuk, hogyannál aztán nem lesz Péter bácsi. A másik szakács meg egy Lajos nevű tiszántúli gyerek lett, azt hiszem, orosházi volt. Olyan volt szegény, hogy hálni járt bele a lélek, szóval nagyon látszott rajta, hogy előbb-utóbb le fogja tenni a kanalat. A gyomrával volt valami, sebesülése volt, vagy mi a csoda, nem tudom, de nagyon rossz állapotban volt. Muha Lajcsi volt a neve, hát tényleg olyan gyenge volt, mint a légy. De azt az időt, amit kihúztunk vele, túlélte, két esztendeig együtt voltunk vele, 1948-ig. Volt neki ott egy haverja, Török Feri, a falubélije, városbélije. A Lajos hol evett, hol nem evett, nagyon rosszul érezte magát, de hát az ennivaló őneki is járt. Egyszer a kosztot odaadta a Ferinek, a szegény gyereket nagyon megverték érte. A Lajost nem merték bántani, mert az lehet, hogy a halála lett volna. Ennyire szigorúan vettük mi azt, hogy a konyha az egy szent hely, oda senkinek belépése nincsen. Ezt sikerült be is tartanunk! A napi kenyéradag elvileg hatvan deka volt a fogolynak. Civilnek csak negyven, mert azt mondták, hogy a civil az hozzá tud jutni valamihez, de a fogoly be van zárva, annak meg kell adni a hatvan dekát. De az is egy keskeny szelet volt, és olyan, mint a sár, azt újra lehetett volna dagasztani. Mert ott Oroszországban a kenyeret nagyban a kenyérgyárakban csinálják, nem élesztővel, csak egyszerűen vízzel bekeverik a lisztet, beleöntik egy téglaformába, és be a kemencébe. A héja megsül, a belseje nyers marad, és kész, tessék, itt a kenyér. Ilyenen éltünk, úgyhogy mikor volt kenyerünk, akkor se volt kenyerünk tulajdonképpen. És a hatvan dekából aki tehette, az lefogott. Nem csináltuk mega normát, akkor azt mondták, hogy kevesebb kenyér jár. Erre még kevesebbet dolgoztunk, még kevesebb lett a kenyér. A lágerparancsnokot Derkácsnak hívták. Mindig kiöltözve jött oda, sántított, hadirokkant lehetett. Feleségével együtt ott laktak Szavicsiben, a faluban, olyan egy kilométer távolságra lehetett, kis falu volt, másfél utcája volt csak. A felesége valami ápolónő lehetett a háború alatt, aztán összeházasodtak, és hozzánk már úgy jött, mint doktornő. Előrelépés. Derkácsot mink az ördöggel azonosítottuk, mert az egy olyan pocsék alak volt, rettenetes alak. Flónapokon keresztül csak fél adag kenyeret kaptunk. Nem csináltuk meg a normát. Minden arra ment. Ha a normát nem csinálta meg valaki, akkor 259 dlONdV VAH3IAI
