Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
254 A német lágerben nem voltam, de egy konyháról étkeztünk, valószínű, hogy ugyanazt kapták a németek is, mint mi. De ott is volt közösségi élet, mert futballcsapatuk volt, a két láger között volt a futballpálya. És aztán az a drukkolás! Egyik oldalon a németek, másik oldalon az osztrákok drukkoltak. Volt osztrák válogatott és német válogatott, együtt futballoztak. A németek voltak a bal oldalon, jobb oldalon meg az osztrákok, a németeknek a hátára sütött a nap, ezeknek meg a szemébe, a németek kitoltak velük. Mert hát a pálya úgy feküdt. Az osztrákoknál ketten voltunk magyarok. Kapus voltam, tehát nem gátolt túlságosan, hogy kötés volt a lábamon. De kedveltek, jó volt. Emlékszem, mikor egyik meccsünk után odajött az egyik ápoló - ott nem ápolónők voltak a kórháznál -, és hozott egy marék zöld drazsét, azt mondta, hogy vegyem be, de ne egyszerre, kettőt-hármat csak naponta. Amerikai vitamintabletta volt, halványzöldre volt festve, mind a két oldalán domború. Aztán csak szedegettem, szedegettem, pár napig kitartott. Hiába, a drukker az drukker mindenhol. Volkoviszkban kórházba vittek a lábammal, a futballnál jöttek rá, hogy mi van a lábammal. Mondták, hogy ezt rendbe kell tenni, ez nem maradhat úgy, hogy folyjon: egy nap meg is operáltak. Felvágták, kitisztították a sebet, és egy megcsavart négyszögletes keresztmetszetű gumit tettek belé, ami elvezette a vizet, ami folyott a sebből, és ez egészen 1947. január-februárig benne maradt. Az már rendes operáció volt, elaltattak - csak nem tudták kivárni, hogy elaludjak. Az arcomra tettek egy gézt, és valami altatót rácsöpögtettek, és azt mondták, hogy számoljak. Számoltam, és már negyven felett voltam, és semmi. »Csöppents rá még!«, aztán ráöntöttek többet, és aztán elaludtam tőle. Az egy normális kórház volt, megjegyzem, ott is emeletes priccsek voltak. Aztán egy vasárnapi napon, csak pár nappal előtte operáltak, felül feküdtem az emeletes ágyon. Fekszek ottan nyugodtan, és egyszer csak nézek át a másik oldalra, mert a kórház és az osztrák láger között csak ez a drótkerítés volt, az mindig két-három soros volt legalább, és látom, hogy a mieink ott sorakoznak. Előttük két orosz tiszt, az egyik áll ottan, a másik megjár előttük, rángatja rajtuk a rongyos gúnyát. Mi a jó fészkes fene van itten? Aztán az oroszok elmentek, és én kiabáltam nekik át:- Jöjjön már ide valamelyitek! - és odajött akkor az egyik a kerítéshez. - Mondok: mi van veletek?- Megyünk haza. Hú a jó szenvedésit, és én meg itt vagyok kórházban!- És énvelem mi lesz?- Hát mit tudom én? Mink megyünk haza, most mondták az orosz tisztek, kapunk más ruhát, és megyünk haza. A betyárszentjét neki! Mindjárt leugrottam az ágyról, odasántikáltam az orvoshoz, és mondom neki, hogy a mieink mennek haza, és én meg itt maradok. Azt mondta, nem lehet, a lábam még nincs meggyógyulva. Hát arra nem lehet várni, hogy a lábam meggyógyuljon, így van már több mint fél esztendeje, nekem nem számít, csak hazamehessek. És akkor odajött a másik orvos hozzám, akire esküdtem volna, hogy az magyar, de csak németül beszélt. Ott általában a német volt az elfogadott nyelv. Kérdezi, hogy ismerős-e vagyok Pesten? Mondtam, hogy hát nem nagyon. Azt mondja, mert ő adna nekem egy címet, megtudom jegyezni? És akkor elmondta Budán egy utcának a címét, a házszámot megadta, és hogy ezt keressem fel, ne mondjak semmit, csak annyit, hogy »a Johann él«. Ez volt az egész üzenet, mást nem kell mondani. Mikor hazajöttem 1948-ban, az utcát megtaláltam, de azt a házat nem, le volt az egész utca rombolódva, Buda tönkre volt teljesen téve, ott soká állt a harc. Kerestem,
