Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
vastag gerenda, ami nem tört el a ledobott szálfa alatt. Tíz embernek kellett felemelni azt a nagy, harminc-negyven centiméter átmérőjű dög nehéz nyers fát, és feltenni a vagonnak a szélére, akkor aztán legurítottuk, »no ez is lent van, jöhet a következő«. Mi ketten lent pajszerral igazítottuk egymáshoz a fákat, egyiket a másik után, hogy ne keresztül-kasul legyenek ottan, hanem szépen egymás mellett. Ki kellett üríteni a vagont, és ha öt-hat vagon volt, akkor meg lehetett bolondulni a munkában, az olyan nehéz volt. Akkor fagyott meg a lábam ujja is, mert a bakancs átázott, és ott lent toporogtam. Estére olyan fehér volt az ujjam, mintha bemeszelték volna. Az is kényelmetlen volt, mert esztendeig nem tudott begyógyulni, minden orvoslás nélkül. Mikor azt a fagyott részt leszedtem róla, akkor olyan érzékeny volt, hogy irtózat. Aztán azt is túléltük. De mondom, nem jó túl jó munkásnak lenni, mert azt nagyon kihasználják aztán mindenre. Mikor visszakerültünk a fakommandóból, már ott a németek készülődtek a karácsonyra. Volt, akinek volt naptárja, vagy valami, jobban tudták számon tartani a napokat, mint mi. Néztünk, hogy mi van itten. Ott fenyőfa volt akármennyi, valahonnan letéptek egy ágat, egy kis vattát tettek rá, amit az orvos adott. És akkor karácsony napján kaptunk a vezetőségtől meglepetésként kis csomagokat: egy kis kekszet, meg egy kis csomag mahurkát. Abban az időben tíznapos munkahetek voltak nálunk, minden tizedik nap volt a pihenőnap, legalábbis annak kellett lenni. Akkor se volt úgy, hogy nem csináltunk semmit, azért olyan lágerbeli tisztán tartást megszerveztek. De mikor leesett a hó, vége szakadt annak is, akkor már az udvart se kellett rendbe tenni, csak utakat csinálni, a konyhához, meg kifelé a kapuhoz. Szóval az nem kiváltságos nap volt nekünk, hanem csak éppen hogy nem kellett kigyalogolni a munkahelyre. Aztán volt még egy esetem, nem betegség, hanem még komolyabb baj. A tolmácsok között volt egy bukovinai német, a németen kívül tudott románul, meg magyarul is, nem tisztán, de megértettük egymást. Ha csak lehetett, úgy kedvezett nekünk, »magyari, magyari!« A konyhán is valaminek számított, szóval ott is volt szava. Egyszer egy ilyen tizedik napon, pihenőnapon bekiabált:- Magyarok, gyertek! Nem tudtuk, hogy hova hív, de akik ott voltunk, mindjárt ugrottunk.- Mentek a krumplibunkerba. Fű a mindenit neki! Ez nekünk való, krumplibunker! Ahol krumpli van, ott már mi megélünk. Válogatni kellett volna a krumplit, mert az már karácsony után való napokban lehetett, de mi úgy képzeltük, hogy nekünk a krumplisütés a dolgunk. A krumplibunker tulajdonképpen több bunker volt, ezek a légvédelmi tüzérségnek voltak állásai a háború alatt, nem tudom, hogy a németeké vagy az oroszoké volt-e, de alattuk voltak a katonák lakásai, bunkeréi. Olyan tíz méter hosszú lehetett, és három-négy méter széles, és az egyik végében volt egy rakott kályha. Helyenként voltak ott deszkák, amivel a krumpli el volt kerítve, akkor gyerünk a deszkákat törni. Tüzet csináltunk a kályhában, és drótra szoktuk fűzni a krumplit, hogy ki lehessen egyben venni a tűzről. Mindenki csinált egy karikát magának, majd a tüzet oltottuk el a sok krumplival, és aztán törtük a fát. Találtam egy darab deszkát, volt ott egy darab sín, arra rátettem, a lábammal próbáltam tartani és egy fa doronggal ütöttem. A deszka eltört, igen ám, de nekivágódott a bokámnak. Kirántottam onnan, és aztán néztem, tejó isten, kiállt a végéből egy szög. Ahogy ráütöttem a fára, eltörött, megperdült, és a szög átszúrta a bokámat. A jó égbe is! Nem csináltam nagy ügyet belőle, most a krumpli a fontos. Mikor aztán jöttek értünk, megrakodtunk krumplival, nadrágot, kabát ujját, köpeny 247
