Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

248 ujját, bekötve mindent. Felvittük a krumplit, és ott vettem le a bakancsomat. És látom, hogy itt elöl is, hátul is a bokán folyik le a vér. A jó mindenit neki! Mondom, nem baj, ilyennel még megélünk, nem csináltam semmit.

Másnap, mikorra kiértünk a munkába, bedagadt a lábam. És elkezdett a lábfejem feketedni. A zsindelygyártásnál volt nekünk tűz csinálva, mert a hasogatásnál volt hulladék, volt mivel tüzelni, egy ilyen kis sopát, fészert csináltunk magunknak, hogy szél ne érjen annyira, szóval viszonylag tűrhető helyen dolgoztunk. Odaültem a tűz mellé, és csak néztem őket.- Hát mi van veled?

Mutatom nekik, fáj, fáj, hát hogy az istenbe ne fájna, már majdnem térdig megvolt kékülve, és bedagadva. Aztán hozták az ebédet a szánkóval. A Kazsóki Pista az őrparancsnoknál mondta, hogy engem be kellene vinni a lágerbe. Miért? Először nem akart engedni, hogy megszökök. Mutattam neki a lábam: ezzel a lábbal megszökni? Már akkor nagyon odavoltam, úgyhogy bevittek a lágerbe. Akkor az egyszer voltam ott abban az orvosi rendelőben. Ott csak néztek, néztek, vakarta a fejét a szegény orvos, mit csináljunk, mit csináljunk? Látták, hogy a bokámmal van a baj, ráültettek egy székre, a szanitéc átkarolt engem, csak halkan mondta, »nyugodtan, csak nyugodtan, csak nyugodtan«, másik székre fel volt téve a lábam, és a doktor nekiállt. Olyan életlen bicskája volt, szóval sebészkésnek nézett ki, de szörnyűséges állapotban volt, azzal próbált operálni. Érzéstelenítés nélkül természetesen. Vágta, és az a hang, az a feszülő bőr, ahogy repedt a kés után... Még most is érzem. Kivágta, kinyomkodta, és aztán hogy tiszta legyen, a kés hegyére tett egy darabka vattát, és azzal tisztította. Csak néztek aztán, mert meg se mukkantam az egész idő alatt. De akkor már kész voltam arra, hogy én marha, elpatkolok ebben. És csodák csodájára megmaradtam. Bent maradtam egy időre a lábadozóban, de hát az nem volt vigasztaló hely. Mellettem egy körülbelül velem egyidős srác volt, olyan nagy darab gyerek, meg volt dagadva a lába, nem működött a veséje, aztán az biztos, hogy ott maradt. Orvosság nem volt, nem úgy, mint most, hogy a vízhajtó, vagy leszívatás. Semmi, semmi a világon.

Volt egy tatár főhadnagy, az jópofa volt, olyan csendes, csak mosolygott, bólogatott, az nem bántott. De volt ott egy mitugrász, a Szimeon hadnagy, az sokkal többet mérgesített bennünket, mint a fölöttese, mert a Beliusz csak kiadta a parancsot, elosztotta a brigádokat. Egy idő után már engem ez a Szimeon befogott takarítani. Mondta, hogy itt van az aparát, a söprűre rátettek egy darab rongyot, ez volt az aparát, hogy ezzel kell felmosni. A tisztaság elő volt írva, de ettől nem lett nagyobb tisztaság, hogy a szemetet az egyik helyről a másikra taszigálta az ember. Nevettem rajta. Aztán mégis ő tolt ki énvelem nagyon. Akkor már gyógyulófélben volt a lábam, legalábbis már kezdett behegedni, mert rendes kötés se volt rá, csak úgy, mezítláb voltam. A többiek kimentek munkára, én meg ott maradtam, nem voltam munkaképes. A Szimeon volt valahogy a nappalos, egyszer csak berohan, hogy hol van itt egy ember? Jóformán egyedül voltam a barakkban, én tetszettem meg neki. Mindjárt, hogy azonnal beállni a sorba, mert hogy a városi kommandóban hiányzik egy ember, ki kell menni, a jó isten tudja, lehet, hogy meghalt valaki közben. A németek úgy mondták, hogy stadtkommandó, mindennap húsz embert kellett kiadni, akik aztán a városban különböző munkákat végeztek. Protekciós csoport volt ez, mert néha jó munkát is elkapott ugye. A németek maguk között szerveződve bejuttatták oda azt, aki be tudott tolakodni oda a húsz közé. Kimentek a városba, azt lehet mondani, őr nélkül, mert volt velük egy olyan díszőr, de ha azok szanaszéjjel voltak, egy ember mit