Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

MERVA ARNOLD

246 dúlt. És ezzel kapcsolatban van egy olyan rossz emlékem még mindig. Volt ott egy német srác, nagyon helyes arcú gyerek volt, nem lehetett nagyon idősebb nálam. Ő volt egyedül, aki a legalsó priccsen aludt, ahol viszont nagyon hideg volt. Ahogy bejöttünk, bemászott oda, a csajkája fel volt kötve egy madzagra. De ő csak begubózott, összehúzta magát. Ha ütötték is, csak elfordult. Szóval így elhagyta magát. A németek is lemondtak róla, úgyhogy amikor már komoly hidegek voltak, egyik reggel már nem mászott ki. Aztán úgy húzták ki, holtan.

Ilyen apróságokból épült fel a fogságunk, és az ember soha nem tudta, mi lesz. Ma csak megvoltunk, de holnap leszünk-e? De talán nem is gondolt senki a jövőre. Ma te, holnap én, és akkor vége, nincs tovább. És hogy minek köszönhette az, aki megmaradt? Akin nem fogtak ki a betegségek, az megint olyan titok marad. Ki milyen kondícióban került ebbe bele, egyiknek erősebb volt a szervezete, másiknak kevésbé. De a legjobb kondícióban levő ember is, aki azelőtt bőségben élt, annak valószínűleg annál keservesebb volt a lemondás, és lehet, hogy aztán hamarabb elpusztult. Mert ott aztán hozzájutni valami többlethez nem lehetett. Csak az volt, amit kaptunk. Nem csoda, hogy annyira hullottak közülünk az emberek.

Még mielőtt áthelyeztek bennünket a másik barakkba, fakommandóra kellett mennünk, ez olyan december közepén lehetett. Ott nem toborozták a népet, hanem leszámolták, öt, tíz, tizenöt, húsz, ötven, és kész, akkor az az ötven megy. Tekintet nélkül, nem kérdezték, hogy mi a szakmád: fakommandóra kell menni. Gondoltam magamban, hogy mi a fene lesz az a fakommandó? Legalább innen kiszabadulunk, így gondoltuk. Úgy jártunk aztán, hogy raktuk fel a fát a vagonokba. A vasút észak-déli irányban szeli át a Pripjaty-mocsarat, úgyhogy a mocsárnak az egyik oldalán is, másik oldalán is olyan száz méter szélességben kivágták a fákat, hogy a vasúthoz ne lehessen hozzáférkőzni a partizánoknak. Még amikor odamentünk, akkor is csak bozót volt ottan, száz méter szélességben. A fát, amit lehetett, kitermeltek, és oda hordták a vasút mellé, nem az állomásra. Mikor nem jött vonat, kitolták a szerelvényt, és aztán gyorsan meg kellett a fával pakolni néhány vagont. És mikor tíz nap alatt majdnem az egész szerelvényt telepakoltuk, kiderült, hogy nincs engedély, a fát úgy lopjuk! Akkor behúztak az állomásra bennünket, és le kellett dobálni a rengeteg fát, hát ez szörnyű volt! De nekünk ebből nem lett semmi bajunk. És kint dolgoztunk, mégis szabadabban voltunk, kicsit szabadabb levegőt szívtunk, mert ott nem volt fölöttünk közvetlenül az őrség. De ott meglépni? Lehetett volna, ezer alkalom lett volna meglógásra, de nem volt bátorsága az embernek. Hogyan? Itt a mocsár közepén, mostan hova, merre menjek? Kihez fordulhatok? Ott ráadásul engemet elkapott a fogfájás. Fogorvos nem volt, ahhoz csak esztendővel később kerültem. Egyik oldalamra megduzzadt a fejem, úgyhogy még a farakodásban se vettem részt valami három napig. De aztán átment rajtam, lelappadt egy kicsit.

Volt úgy például, hogy betoltak arra az iparvágányra mondjuk öt-hat fával megrakott vagont, nyolc-tíz méteres szálfákkal. Én akkor láttam először azokat az igazi orosz négytengelyes tehervagonokat, amiket ők használnak, nekem az újdonság volt. A mi vasúti kocsijainkkal szemben azok sokkal modernebbek voltak, amerikai alvázaik voltak. Ha egy ilyen százhatvan centiméter magas falú nyitott vagonba belezuhintották azokat a fákat, télidőben az összefagyott, és ők azt akarták volna, hogy ezt a szerelvényt fél nap alatt dobjuk ki. Hát lehetetlenség volt. És akkor nekünk pechünk volt, mert minket, magyarokat vittek oda. A németek annyian aláálltak a fának, hogy nem fértek el egymástól, mégse tudták felemelni. De mi, hát a hősök, ugye, hát mi ne tudnánk megcsinálni? Majd mi megmutatjuk! A vagon oldalához oda lett támasztva két