Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 242 Egyszerű dróttal akartak hegesztetni, nem elektródával, mert az nem volt. Az képtelen dolog, megpróbálhatja akárki otthon is, de mikor már válogathatunk az elektródák között is, akkor ki volna az a bolond, aki megpróbálna csupasz dróttal hegeszteni? Autogénnel lehet dróttal hegeszteni, az természetes, de villannyal nem, oda elektróda kell. Szóval voltak ilyen próbálkozások. Soha el nem felejtem, építettek ott egy új épületet, és nem tudom miért, valakinek az volt a mániája, hogy stukatúrt kell tenni. Ők még nem is láttak stukatúrt: nádat még csak hoztak, valahogy össze is volt fonva, de rettentő ritkán volt. Odavittek bennünket, mondtuk, hogy nem baj, keresztbe is teszünk nádat, és akkor azért valahogyan fel lehet tenni. De nem volt szög, nem volt kalapács, úristen! Aztán valahogy szereztek kalapácsokat, de azok olyan nagy kőtörő kalapácsok voltak, a két vége egyforma, lehet azért azzal ütni, az biztos, de így fej felett... Ráadásul szög nem volt, hát vágtak hármas drótból rövid »szögeket«. És aztán azt a fejetlen, elvágott drótot beleverni ott a fába: többet ütött az ember a kezére, mint arra. Képtelen munkákat végeztünk. Hogyha valamit a semmiből akarnak előállítani, hát az szörnyű. Mert kimondani könnyű volt, hogy »hát hisz ott van minden, ott a kalapács, ott a nád, üssétek fel, még az is valami?« Hát próbáld meg! De ezek a dolgok is elmúltak. Ezek mind epizódok voltak, az ember már el is felejti, hogy még azt is csináltuk. Tényleg, csináltuk azt is. És mikor jöttek az őszi esők, akkor volt úgy, hogy - nem hogy megtagadtuk a munkát - bújtunk a munka elől. Mikorra kiértünk a munkahelyre, már át voltunk ázva. És akkor átázott ruhában dolgozni. Egyszer az őrparancsnok, olyan alacsony srác volt, betelefonált a lágerbe, hogy mit csináljon a foglyokkal? Valahogy talán azt a választ kapta, hogy »üssétek őket«. És akkor aztán szigorúan szót fogadott ez a gyerek. Már akkor mindenfelé bujkáltunk és jött utánunk, egy ilyen nyolc-tíz milliméteres, méteres vaspálcával és azzal aztán úgy csépelt bennünket, mint a répát, nem volt irgalom. Átáztunk úgy is, kimentünk és próbáltunk dolgozni. Voltak ilyen napok, ez is benne volt a játékban. De hangsúlyozom azt, hogy mi fiatalok voltunk, tehát úgy éreztem, hogy ha más bírja, nekem is bírni kell. Holott nem bírtuk, az erőnkön felül voltunk kihasználva. De aztán szerencsére jöttek a rövidebb napok, mert ott korábban esteledik, már három óra után sötétedni kezdett, és mivel ott világítás nem volt, be kellett menni a lágerbe. Aztán vártuk a másik napot, amely ugyan olyan volt, mint az előtte való. Nem volt tréfadolog. És akkor ráadásul volt ott egy olyan orosz módon készült, szóval ottani viszonyoknak megfelelő, fagerendákból épült hosszú barakk. Abban volt egy orvosi szoba, egy különálló, tizenöt-húsz emberre való kisebb terem és két nagy terem, amibe valami kétszázan-kétszázötvenen fértek el, szóval a népnek a fele tudott abba beférkőzni. Másik kétszázötven embernek volt egy lóistálló, ez a barakklóistálló, aminek a tetején kiugrás volt, és ott voltak az ablakok. Ebben ácsoltunk magunknak gömbfából priccseket - nem deszkából, azt nem kaptunk -, és azokon a gömbfákon aludtunk. Takaró, vánkos, meg ilyesmi, hát az nem létezett, még álmodni se lehetett róla, a puszta deszkára kellett lefeküdni. A tető annyira folyt, hogy ott nem lehetett aludni. Volt úgy, hogy összeálltunk ketten, összegomboltuk a két átázott kabátunkat, és legalább akkor tudtuk melegíteni egymást, úgy aludtunk. Az esőben is: volt egy kis darab, ami száraz volt, oda nem csöpögött, ott aludtunk mindig. Este nem esett, reggelre már ott is esett. Hát, az borzasztó volt. Az első népítéletet ott láttam abban a lóistállóban. Mi akkor a legfölsőbb polcon aludtunk egy haverommal, találtunk olyan helyet, ahol nem csurgóit ránk a víz.
