Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
237 Ha meghalok jó emberek, anyám mellé temessetek, megbántottam életében, megbocsát majd lent a földben, de kár, de kár, jaj de kár. Úgy előttem áll az a kép, azt mondták, hogy egy tanító énekel: barna csizmanadrágba volt felöltözve, csizmába, barna zakó és mint egy betyárgyerek, ott támaszkodott, és énekelt. Megható volt. Posenból van még egy emlékem. Mint kiépített táborban, ott is voltak vécék. És mint a vécékben általában, mindenhol falfirkák voltak, ott olvastam egy szlovák feliratot, az volt, hogy »Podľa čistoty záchoda poznáš kultúru národa« - a vécé tisztasága mutatja a nemzet kultúráját. És hogy ez mennyire igaz, később aztán rettenetesen beigazolódott, amikor olyan primitív, civilizációtól mélyen messze aluli környezetekben voltunk. Hogy mit jelent a tisztaság, és annak a megőrzése - amíg tud törekedni az ember a tisztaságra, addig van remény a visszatérésre, addig van remény a megmaradásra. Mikor már föladta, akkor előbb-utóbb elpusztul, akkor már csak a szerencse mentheti meg, mert akkor már saját emberségéből nem tud talpra állni. Szörnyűséges helyzetek voltak. És akkor sokszor visszaemlékeztem erre a mondatra. Ott már aztán kultúráról nem volt szó. Az út Baranovicsibe és a karantén Július 29-én bevagoníroztak bennünket, a Laciék még akkor ott maradtak. Már azokban a vagonokban nem csak a csupasz talaj volt, hanem volt méter magasságban prices, én a felsőre kerültem. Még a botom mindig megvolt akkor: finom rózsafa bot volt, azon is volt minden, a cserkészliliomtól kezdve a Jézus szívéig. De óvatosságból elrejtettem, a priccsnek lábánál volt egy olyan keresztdeszka, az mellé. Hát nem észrevették? Egy sztarsina, nem volttól öreg, de legalább olyan negyven, negyvenöt éves lehetett, az találta meg, de nem ütött meg vele. Aztán olyan büszkén vitte. Szép volt, sajnáltam. Poznan ma Lengyelországnak a nyugati részén van, majdnem a határnál, az előtt a németekhez tartozott. Onnan Varsó alatt a déli vonalakon mentünk át, tudom, hogy Deblint érintettük, és akkor már egy kicsit sejtettem, hogy ez már a Visztula partja. Aztán Breszt-Litovszknál értük el az orosz határt, az a Bug partján van. Onnan Pinszk felé mentünk, ott láttam az első magyar páncélost, ott volt kilőve nem messze a vasúttól, jobb oldalon, a mocsárban, mert a pinszki mocsarak olyan kétszáz kilométer hosszúak, a Pripjaty, úgy hívják azt a részt, azon mentünk Luninyecig. Ott az állomáson két részre osztottak bennünket, más vagonokba raktak át minket, a szerelvény elején lévők tovább mentek, Gomel felé ment ott a vonal, mi meg északnak fordultunk, és Gancevicsin keresztül Baranovicsibe vittek. Nem tudom, mennyien maradhattunk, ezernél többen lehettünk, ebből olyan kétszáz-háromszázán voltunk magyarok, akiket Baranovicsibe vittek. Olyan augusztus 15-e körül érhettünk Baranovicsibe: azt nem állítom, hogy éppen a deáki búcsú napján, de valahogy az körül, egy-két nap eltéréssel. Baranovicsi jelentősebb város lehetett annak idején, a háború előtt olyan harmincezerre tehető a lakossága. Már amennyire én megismertem, mert nagyon keveset jártunk mi a városba. De a túlnyomó része le volt égve, mert fából építkeznek azon a vidéken. Egész negyedek, egész utcasorok porig voltak égve, csak a kémények álltak mindenhol, meg a kemencék, az volt az egész. Aztán olyan tíz-tizenkét napig karanténban voltunk. Ez azt jelentette, hogy nem engedtek ki a vagonból bennünket, csak éppen enni adtak, és azzal letelt a dolog. Ott
