Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 238 tartottak bent, hogy egy kicsit felépüljünk, a végén annyira talpra álltunk, hogy nem bírtunk talpra állni. Ha az ember több mint egy hónapig vagonban van, az elképesztő dolog. Be voltunk préselve negyvenen-ötvenen egy vagonban, abban már priccsek nélkül, tehát csak a talajra voltunk hagyatkozva, a deszkán feküdtünk. És ráadásul a karantén alatt már jobb kaját kaptunk - a zsírt ők nem ismerik -, olajos ennivalót adtak. Csak egyvalamiről feledkeztek el, hogy ha enni adnak, ottan vécére is kellene menni. Aztán csináltak egy ilyen kifolyót. Nekem olyan szerencsém volt, hogy én legalább a vagon végében voltam. De akik ott feküdtek közvetlenül mellette, mikor aztán adták ezt a zsírosabb kaját és hasmenés lett belőle - nem járványos, hanem természetes -, hogy hogyan volt az ott, elképzelhetetlen. Aztán augusztus legvégén, mikor az volt, hogy ki kell szállni a vagonból, akkor aki kiugrott - »ki vagyok én!« - az össze is csuklóit, mint a colstok, nem volt erő már a lábunkban. Még szerencse, hogy nyár volt. Sokat szenvedtünk a hőség miatt, de legalább nem a hidegtől. És akkor bevezettek bennünket egy hosszú barakkba, később oda jártunk ki munkára, azt nevezték sztrojdvornak. Ott volt az orvosi vizit, le minden ruhát, és amikor a másik oldalon ment ki az ember, odadobták a ruhákat: egy gatya, egy nadrág, egy blúz, ez volt az egész ruházatunk. Aztán bevittek a lágerbe, a vasút felé, mert a láger a jobb oldalon volt, a bal oldalon üres térség volt, és aztán már csak a vasúti sínek. Erre az üres térségre telepítettek le bennünket, addig amíg kiürítik a lágert, mert a polgári személyeket akkor vitték el onnan. Már akit elvittek, mert hagytak ott halottakat is. Azok csak olyan sajnálkozva néztek ránk, pedig nem tudom, kinek kellett volna jobban sajnálni a másikat. Aztán szétosztottak bennünket, azon az alapon, hogy kinek van szakmája. Már akkor megtanultuk, hogy a szakma itt értéknek számít, gondoltuk, hogy valami üzembe tesznek: hát istenem, még ha szakmában dolgozok, egye a fene, dolgozni kell otthon is, itt legfeljebb ingyen lesz. így spekuláltunk. Körülbelül ötszázhúszan maradtunk ott Baranovicsiben, a másik ötszázat elvitték, azt mondták, hogy mezőgazdasági munkára viszik őket valami kolhozba. Tulajdonképpen visszafelé vitték őket, Breszt- Litovszk felé, be a mocsár közepére, Ivanovónak mondták azt a települést, ahol ők voltak aztán. Mikor újra összekerültünk, akkor már beszéltünk ezekről a dolgokról, hogy kik hogyan élték át a telet. És mi a több mint ötszáz német között csak tizenketten voltunk magyarok, tizenketten vallottuk magunkat szakembernek, hát nekem géplakatos volt a szakmám. Ezenkívül volt olyan húsz OK-s is, azok között voltak idősebb dunántúli svábok, akik tudtak magyarul is, azok szintén magyarnak mondták akkor magukat, mert magyarnak lenni még valamivel jobb volt a mi szemünkben, mint németnek. Később kiderült, hogy épp úgy nem jelentünk semmit, ugyanúgy mint a németek. A 12-es (grazsdanszki) láger Beliusznak hívták a lágerparancsnokot, kapitányi rangja volt, ő volt ott az élet és halál ura, ő volt a minden. 1945. szeptember 5-e körül ő vette át ezt az ötszázhúsz embert. A 12-es grazsdanszki láger - grazsdanszki az valamilyen polgárit jelent, tehát az előtt nem hadifogolytábor volt - szörnyű hely volt, rettenetes hely. Levetkőztettek bennünket, mindenkinek maradt egy nadrág, egy blúz, egy ing, és egy alsónadrágja, ha volt. Ez volt az egész. A bakancsokat elvitték, azokat is, amit úgy talpaltam meg, hogy már abban ki fogok telelni. Aztán a lábbelit azt nem osztották, hanem leöntöttek egy autóról egy rakás mindenfélét. De hát az meg se közelítette azt, ami nekünk volt. Mert
