Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

oldalán állt a széles vágányú kocsi, másik oldalon meg a normál, az 1435-ös. Húzogattuk át az istentelen nagy dög gépeket, öntvényeket, szűz Mária tudja, mire használták azokat. Hosszú fagörgőket raktunk le, arra ráhúztuk és úgy már szépen át tudtuk húzni a másik oldalra. Ott láttam először ilyen munkát. Hosszú, vastag kötelekkel húztuk, ahányan csak odafértünk. Valaki persze csak a kezét tartotta rajta, de azért az összes gép átkerült a másik oldalra. Egy másik alkalommal meg gyárban voltunk, azt nem tudom, hogy milyen gyár volt, mert akkor már csak üres csarnokok voltak ott. Találtam ott apró szegeket. Én nem is tudom, hogy honnan szereztük ezeket a széles derékszíjakat, katonaszijakat, amikből aztán vágtuk ki a talpat, azzal a szeggel talpaltam a bakancsokat, az volt a foglalkozásom. Örült mindenki, hogyha valamit talált magának, mert már akkor tudtuk, hogy ki fognak vinni bennünket Oroszországba, és úgy gondoltuk, hogy ott állandó láger lesz, ami fel van szerelve, amiben ember módon lehet majd élni - hát óriásit csalódtunk.

A poseni lágernek külön péksége volt, és óriási konyhája. Volt úgy, hogy sikerült a konyhára bevágódni segítségnek. De aztán láttam, hogy mi van a húspincében. A húsok nagy hordókban voltak, vastag sóréteg alatt, azokat kellett felvinnünk a konyhára. Háromnál több ember nem fért hozzá egy hordóhoz, és annak bizony súlya volt, de cipeltük fel, mert mégis, valahogy a konyha közelében vagyunk. A végén nem lett semmi örömünk belőle, csak annyi, hogy láttuk, mit eszünk. A kukacok csak úgy mozgatták azt a sóréteget. Azt nem mondom, hogy mindig az orromban van az illata, de szörnyű volt. És még szörnyűbb, hogy azt megettük. Megfőzték, délben az ember hogyha esetleg a levesben talált valamit, kidobta, és tovább evett. Enni kellett, élni kellett. De viszont olyan finom kenyeret adtak! Talán négy emberé volt egy kis cipó, az volt a napi adag, de friss volt, finom volt, már hogyne lett volna: a torta nem olyan finom itthon, mint az a kenyér volt akkor. Kenyérgyár nem volt a lágerben, oda hozzánk a kenyeret már úgy hozták kocsikon, azokról kellett aztán a konyhára beadogatni - láncot alkottunk, és aztán az egyik adta a másiknak. Aki megpróbált letörni belőle, akkor már oda is vágtak neki, mert ott sűrűn álltak az őrök. Kenyeret lopni nem lehetett, hisz nyár volt, mi volt az emberen, egy ing, hova dugta volna el? Lehet, hogy ott a konyhán, akik bent voltak, loptak egész kenyeret. De hogy azok hogyan éltek, meg azok, akik bennfentesek voltak, bejárók voltak a konyhára, azt nem tudhattuk.

így délelőttönként, vagy délutánonként voltak előadások. Jók voltak, mert időnk volt, csak tudjuk valahogyan elütni, teljen valahogyan a napot. Megnéztünk mindent, amikor ilyesmit hirdettek, különösen ha magyar délután volt. Emlékszem egy előadásra, akkor magyar műsor volt, egy rögtönzés, voltak ott belevaló műkedvelő emberek, vagy színészek. Bemutatkozott például egy balett-táncos is, és akkor mit tudom én milyen balettből adott elő. Láttunk francia bohócokat is, nem beszéltek, hanem mindenre dal volt: nem értettünk mi franciául, nyilvánvaló, csak láttuk a mozgásukat, remekül játszottak, nagyon jól elszórakoztattak bennünket. És van egy dal, amit akkor hallottam először, a Nagykereki betyárcsárda, még most is szokom énekelni:

Nagykereki betyárcsárda, zsandárral van körülállva, de kár, de kár, azok akik körülállják, mind a betyárokat várják, nem kár, nem kár.

Iszom a bort, rúgom a port, ölelgetem a szép asszonyt,

szép asszonynak ábrázatja, vitt engem a gyalázatba, de kár, de kár, jaj de kár.

Ha elfognak a zsandárok, nem siratnak meg a lányok, nem kár, nem kár. Kocsmárosné, édes szentem, kend se sirasson meg engem, nem kár, nem kár.