Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
- Nem, várj... - és akkor mozgatta a lábát. - Nem, pedig itt a combomon ment át!- Tudsz menni?- Hát valahogyan tudok, de igen így a bal oldalamat meggyötörte... Valahogyan átment rajta az autó, és úgy látszik, belenyomta a homokba, de úgy, hogy törés nélkül megúszta. Ezek szerint nem lehetett valami nagy kocsi. Másnap reggelre - hogy hogyan jutottunk oda, nem tudom - már csak az a képem van meg, hogy egy nagy üres tájon vagyunk, az úttól egy olyan száz méterre beljebb, legelőnek nézett ki az egész, ott fekszünk, és alszunk. De egész nagy tábor volt körülöttünk, rengeteg ember. Aztán egyszer csak megjelentek megint a repülőgépek, ezek a lasztovicskák, elkezdtek körözni, mint a fecskék, de irtó nagy magasságban, ott unatkoztak fönt a pilóták, itt-ott leeresztettek egy-egy sorozatot, ha láttak valamit, de láthatólag nem törődtek velünk. Tudom, hogy átmentünk egy kis majoron, és ott a dombtetőn előttünk volt egy nagy gazdasági ház. Onnan engem levittek a domb aljába, azt mondja egy ismeretlen, hogy én leszek itta hátvéd, hogy figyeljem, hogy jönnek-e. Aztán egyszer csak jönnek értem, hogy megyünk tovább - úgy kellett felrázni engem, mert tökéletesen ki voltam merülve, elaludtam. Felmentünk a dombtetőre, bementem egy házba, olyan verandaszerű dolog volt ott, egy asztal, és ott találtam egy kilós konzervet. Nem tudtam, mi van benne, de gondoltam, biztos ennivaló, felerősítettem a hátizsákomnak a szíjára, és úgy mentem. Nem tudom már, minek a hatására tovább kellett szaladnunk, lefelé a dombról, a búzavetésen keresztül. Egyszer csak megint úgy éreztem, hogy ugyanabból az irányból, délnyugatról jött valami lövedék, hallottam a süvöltését és - hát felfoghatatlan - a köpenyemnek az egyik szárnyát vitte le! Én nem tudom elképzelni, hogy lehet egy embernek ennyi szerencséje, sorozatban egymás után. Aztán délután egy nagy, gondozott parkba jutottunk be. A Lacival mentünk a park útján:- Marha vagy? Minek ez a puska? - mondja nekem.- Hát minek a puska? Ha nincs puskám, akkor katonaszökevény vagyok! - Akkor úgy vették volna, nem tudtam volna magam kimagyarázni.- Nekem már csak ez az egy pisztoly van, ebben is két golyó van. Aki engem fogságba akar ejteni, egyik azé, a másik magamé! Tizenhét éves volt. Hát ilyen a gyerekfej. A parkban eljutottunk a kastélyhoz, ami egy hatalmas nagy épület volt, és annak volt egy kis konyhakertje, egypár méter vízszintes rész, sárgarépa, meg minden volt oda vetve. Még csak csírázott, de már fel is volt szedve. Ott lefeküdtünk, mert nagyon szépen sütött a nap. Aztán valamelyik azt mondta:- Már innen úgyis csak fogságba kerülünk, mi a fenének neked az a konzerv? Mindenki elővette még, amije volt, nekem is felbontották a konzervemet. Marhahús volt benne, kenyér nem volt hozzá, megettük csak úgy. A kastély előtt nagy szabad térség volt, zsúfolva emberekkel, és azt mondták, hogy az erkélyéről a tábornok fog beszédet mondani. Messziről hallgattuk, úgy se értettük, hogy mit mond, de volt közöttünk, aki többet kapiskált németül, az magyarázta, hogy a tábornok úr azt mondja, és főleg hogy a fiatalokat kéri, jó erőben lévő embereket keres, hogy még egy utolsó rohamra készüljünk fel, mert itt van körülbelül három kilométerre egy csatorna vagy folyó, hogy azt a hidat kellene visszafoglalnunk, és akkor így együtt áttörünk, és ott összetalálkozunk az angolokkal. Fenét - lehet, hogy ott is az oroszok voltak a túlsó oldalon! Az volt a fontos, az oroszokat elkerülni, mert hát a németeknek azok voltak a fő ellenségek, sok visszafizetni-való volt. Erre fel már kiabálás volt, lehülyéz-231
