Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 232 ték, meg minden azt a tábornokot. És akkor már kezdtek menni az emberek, egyik erre, másik arra, mert onnan olyan sugárirányban utak vezettek a parkon keresztül. Mi is választottunk egy irányt, és elindultunk. Még valamelyik azt mondta, hogy »fehér zsebkendőtök van?« Hát honnan volna zsebkendőm? Elindultunk, már azzal, hogy számunkra véget ért a háború, innen már mi nem megyünk sehova. És úgy is lett, vége lett a háborúnak. Fogságba esés Elindultunk az egyik úton, ahogy eddig is jöttünk a többivel, hát menjünk mi is a többi után. A végén vasúti töltést láttunk, ami keresztezte az utat. Azt lehet mondani, hogy alig mentünk egy olyan száz, kétszáz métert, egyszer csak a bokrok közül megszólalt valaki:- Sztoj! Ruki verch! Először csak egy géppisztolycsövet láttunk, aztán kilépett egy katona, mert látta, hogy megálltunk, és feltesszük a kezünket. Fiatal srác volt, egy barna, nagyon jóképű gyerek, olyan idős lehetett mint mi, vagy még fiatalabb, persze ő már öreg frontharcos lehetett, ki tudja már mióta volt katona. Odajött hozzánk:- No, úri máte? Uhr az németül van, órát jelentette. Mutattuk, nincs Uhr, nincs órám. Akinél volt, attól elvette, mert valami hatan-heten mentünk abban a csoportban. Nekem egy háromszínű zseblámpa lógott itt a szíjamon, piros, zöld, meg nem tudom milyen színt lehetett váltani, talán fehéret is. Nagyon tetszett nekem, hát olyasmi nekem itthon nem volt. Elvette, felkattintotta, tetszett neki, zsebre vágta, és kész. No, davaj\ Ott volt előttünk a vasúti töltés, egy olyan száz-kétszáz méterre, és magyarázta, hogy csak menjünk át rajta. Jól van, hát mit csinálhatunk, már most foglyok vagyunk, menjünk át. De egészen felvidámadtunk ettől, komolyan! Átmentünk a síneken, s ahogy átlépünk, már megint búzavetésben voltunk. A német földek meg voltak művelve az utolsó barázdáig. Ott már egy nagy tömeg volt, az isten tudja mennyi ezren, ott sétáltak körülöttünk az orosz őrök. Örült mindenki, hogy megpihenhet, hogy biztonságban van - már az is biztonságnak számított, hogy ott már nem lőttek. Az első éjszaka a búzaföldön aludtunk összeterelve. Másnap egy falun mentünk keresztül, nem tudtuk, hogy merre hajtanak bennünket, az a nagy út ahogy kanyarodott, úgy mentünk. Egy óriási menet volt, az elejét nem láttuk még a kanyarokban se, de csak mentünk, amerre vezettek bennünket. A magyar hadseregnél hármas sor volt mindig, itt az oroszok, hogy könnyebb legyen a számolás, ötös sorokba tettek bennünket, így rövidebb volt a menet is, és kevesebb őr kellett hozzá. Ott már összeszedődtünk valami heten-nyolcan magyarok, egymás után két sorban, volt köztünk kárpátaljai is, de a többség az innen volt, a mi csoportunkból, hárman voltunk deákiak. A nép kint állt az utcán, voltak emeletes házak is, onnan dobtak le valami élelmet közénk. Már tudták, hogy mi vár ránk, de mi még nem is sejtettük, hogy mit fogunk koplalni mi még ez után. Dobtak le valamit, és tudja az isten, mi élelmesebbek, vagy ügyesebbek voltunk, majdnem mindent mi kaptunk el. A németek olyan dühösek voltak ránk! Jók voltak az ilyen adományok. És ugyanakkor emlékszem rá, hogy az út bal felé kanyarodott, és abból volt egy másik utca, úgyhogy egy háromszöget zárt be. Egy nagy térség volt ott, és azon a másik utcán orosz katonák lányokkal szórakoztak. Hogy azok a lányok mit kaptak! Mindenféle szajhának elmondták őket, így meg amúgy, »még sehol semmi, itt vagyunk mi, és már az oroszokkal cicáz-