Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 230 tálybeliek így laktak. A villa előtt egy félkörben volt egy szép, méter magas fal, terméskővel kirakva, és ebből a félkörből volt a garázsbejárat, az valamennyire védve volt a lövésektől. Oda akartunk beugrani, de nem fértünk már be, mert annyian voltak ott a garázsban. A villa sarkánál befordultunk, és akkor már mi is védelemben éreztük magunkat. Vártunk ott, hogy a Vili jön utánunk, de nem jött. Vártunk rá, aztán a Lacinak a nosztatására elmentünk, hogy majd a sarok után várjuk meg. Ott is vártunk, és a Vili nem jött. Azóta se láttam. A villa után tovább mentünk és egy gyümölcsösnek a drótkerítése mellett futottam. A másik oldalon, olyan ötven-hatvan méterre egy kis erdőféleség volt, azt akartam elérni, de nagyon kivoltam már. Letérdeltem, és beletámaszkodtam a kerítésbe, és ottan lihegtem nagyon. Egyszer csak egy pattanást hallok így a bal fülem mellett. Még néztem is a dróthálót, amibe bele voltam támaszkodva, közvetlen az arcom mellett találták el a drótot. Aztán azon az erdőn túl, amibe futni akartam, szintén volt egy kis erdő. Berlinnek az a vidéke dimbes-dombos, vannak teljesen sík darabok, aztán olyan hullámos. De homokos talaj az egész. Egy völgyön mentünk át, búzamezőn, ami már olyan térdig érő volt. Abba a kis erdőbe mentünk volna be, és olyan tíz méter után láttuk, hogy ott ritkák a fák, és aztán teljesen ki vannak vágva. Ahogy kiléptünk oda, az útnak az egyik oldala teli volt halottal. Rengeteg ember volt ottan, ezekbe a régi, első világháborúbeli egyenruhákba voltak öltöztetve, fiatalok, öregek, középkorú nem is volt köztük. A németek már az utolsó elkeseredésükben népfelkelést hirdettek, és akkor minden gyereknek, öregnek, mindenkinek menni kellett. Ott tizenöt éves kortól volt ez a mozgósítás. Hogy ki lőtte ott halomra őket, arról fogalmam sincs, de ez egy szándékos tömeggyilkosság volt. Akkor, aznap már sok mindent láttam, de ez megint olyan elborzasztó volt. Addig nem láttunk halottat, de azon a napon aztán tömegével. Még szinte most is előttem van az a kép, ahogy megálltunk ott a fák között, és alig tíz méterre előttünk sorban az a rengeteg halott. Ott feküdtek keresztül-kasul egymáson. Jaj, borzalmas volt. Akkor persze az ember megretten: gyorsan mentünk vissza oda a búzába. Csak az emlék maradt meg. Újra lementünk a völgybe, ott láttuk, hogy füstöl egy orosz páncélos, ki volt lőve. De nem mentünk el odáig, mert egy út vezetett felfelé a dombon. Mentünk a dombon, ott meg elkaptak bennünket, mi voltunk az utolsó vánszorgó csoport. Ránk parancsoltak, hogy maradjunk ott utóvédnek, egy erdő előtti kanyarban. Hát mit csináljunk - akinél fegyver volt, az még könnyen sakkban tarthatta azt, akinek nem volt fegyvere. Ott maradtunk, lefeküdtünk a fatuskók közé, mert az erdő ki volt ott vágva, aztán mikor mindenki elment, mi is ballagtunk utánuk, hát ez volt a hátvéd. Aztán valahogyan már nem az utolsók lettünk, az erdőben közben ránk sötétedett. Az ember félálomban ment. Ott csak ilyen homokos erdei út volt, és hogy el ne veszítsük egymást, karonfogva mentünk, legalább három-négy ember, innen is egy, onnan is egy. Nekem a Varga Laci volt a bal oldalamon. Lehetett már éjfél is, de lehet, hogy csak tíz óra, az erdőben hamar sötétedik, egyszer csak valami zúgást hallunk, és vigyázzt kiabáltak, hogy »Achtung, achtung, Auto!« Tudja fene, hogy ki jött akkor autóval, de a homokban nem lehetett hallani a zörgést, nem láttunk a sötétben semmit, csak éreztem, hogy a Laci nagyot rándult, és ordít:- Mi történt, mi történt?! - és mindjárt megálltunk, de az autó ment tovább.- Átment rajtam az autó! - mondja a Laci. Úristen, most mi lesz? Próbáltam felhúzni. - Ne, mert fáj! - de aztán csak felállt.- Eltörött valamid?