Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
A Stössensee partján aznap levágtak egy lovat. Hogy honnan szerezték, nem tudom. Ott volt a közelben a Varga Laci, a Nagy Frici, meg a Tóth Jóska, ők egy gödörben voltak. A Laci mondta el az esetet, akkor már napok óta nem tudtak ebédet kapni, éhesek voltak, egyszer csak kiabálták, hogy »gyertek, itt az ebéd«:- Ki ne menj, meg ne mozduljál! - mondta a Laci a Jóskának, de az úgy látszik nagyon éhes volt, gondolta, hogy óvatosan kikúszik. Ez fényes nappal volt, déltájban, és akkor a harckocsiból nem ágyúval lőttek, hanem géppuskával. Egy sorozat volt csak, néhány nyögés, és vége. Aztán kiabálhattak ott akármit, ha nem tudom mit hoztak volna, akkor se mertek volna megmozdulni. A menekülés Április 30-án, olyan tizenegy óra lehetett éjszaka, hozták a hírt, hogy feladják Berlint és hogy visszavonulunk innen. Ezzel biztattak, hogy most kezdődik a - nem kitörésnek mondták - kimenekülés. Nagyobb álmot senki se dédelgetett, már nem győzni akart a német hadsereg, hanem lehetőleg amerikai vagy angol fogságba kerülni. Borzalmas volt annak a hadseregnek az összeomlása, az ember nem hitte volna, hogy hát ezek ostromolták Leningrádot? Ezek voltak a Kaukázusban? Ez a hadsereg? Ott már senki senkinek nem parancsolt. Aztán az a nap, hát az rettentő volt az a május elseje. Isten őrözzön meg minden jó lelket olyantól, hogy azt még egyszer át kelljen élni. Most már képtelen volnék rá, az természetes, de akkor, kimerültén, de jó kondícióban voltam. Mert idehaza az ember sportolt, én futballista voltam, azonkívül a Szuromi Laci bácsi keze alatt voltam, és neki az volt a jelszava, hogy »aki nem bírja, haljon meg!« A reggeli torna negyedóráig tartott, de az olyan kemény volt, hogy a lelke szakadt ki az embernek tőle. És télen-nyáron, ha esett, ha fújt, azt meg kellett csinálni. Addig is már ki voltunk merülve, kosztot alig-alig kaptunk, és akkor elindultunk. Spandau várost ismertem, mert ott azelőtt is jártunk egyszer, mentünk valamit vételezni: pokrócokat, vagy mi az ördögöt vittünk onnan. Nem tudom, hogy hívják azt a csatornát, nem rendes folyó, ezeket a tavakat köti össze, amik ott vannak Berlinnek a nyugati részén, azon át kellett menni. Volt ott egy híd, nem hosszú, csak olyan huszonöt méteres, a két ellentétes pontja még megvolt, és közben az égész acélszerkezet megcsavarodva, az aszfaltréteg lecsúszott róla, csak a csupasz vasak maradtak. Összetorlódott a tömeg, és csak egyesével tudtunk ottan átmászni a túlsó partra, úgyhogy itt teljesen szétszóródtunk. Átmentem a túlsó partra, és egy parkban találtam magam. Egy épület felől lőttek bennünket, és volt közöttünk, aki tudott lőni, volt, aki nem. Én nem tudtam, mert nekem az első lövésnél a puskám besült, nem tudtam a závárzatot az istennek se hátrahúzni, de cipeltem a puskát, nehogy azt mondják, hogy eldobtam. Teljesen felesleges ostobaság volt. Egyedül voltam, nem vártam senkire, futottam. Nem voltam olyan erőben, hogy a végtelenségig fussak, pedig futhattam volna. Nagyon kidögöltem, leültem egy padnak a beton lábára, mert a fát elvitték róla. Ülök, egyszer csak szalad keresztbe egy fiú, más irányba az én irányommal. Mikor odaért, látom, hogy egy falumbeli volt, a Nagy Frici:- Frici, hová futsz?- Megyünk erre - azt mondja.- No, hát gyere velem, ketten leszünk már akkor, menjünk erre - de nem, ő arra megy. Azt se tudom, hogy mikor ért haza, vagy haza-e ért egyáltalán, mert őket áttelepítették, nem tudok róla semmit. Azóta se láttam szegény fiút. 227 MERVA ARNOLD
