Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 228 Aztán előttünk keresztbe ment egy út, két oldalán gyönyörű hársfasorral. A felénk eső oldalon a hársfák mind le voltak robbantva. Ilyen méteres magasságban ráerősítettek dróttal kocka alakú TNT-t, sorban mentek, fától fáig és lerobbantották, és az összes fa egy csapásra bedőlt az útra, úgyhogy az használhatatlanná vált. Mikor láttuk ezt a pusztítást - én azt gondolom, hogy gyerekfejjel gondolkodtam még akkor is -, a hársfákat sajnáltam, mintha az lett volna a leg- és legnagyobb veszteség a világon. De amikor átmentünk a másik oldalra, az árok, azt lehet mondani, hogy tele volt holtakkal, holttestekkel. Úgy éreztük, hogy onnan a túlsó oldalról lőnek: a fák takartak bennünket, de lehunyászkodva mentünk, ott a halottakon keresztül. Ez borzalom volt. Én akkor láttam először így tömegesen holtakat, pedig már azt lehet mondani, ezek már az utolsó órái voltak a háborúnak. Valahol Spandaun túl egy barakktáborhoz értünk. Ez délelőtt volt, és körülnéztünk, hogy mit lehet találni. Valószínű, hogy francia hadifoglyok voltak abban a táborban, abból gondolom, ahogy ők be voltak rendezkedve. Szekrényeik voltak, és nem priccseken feküdtek, hanem normálisan ágyak voltak ottan a szobákban, csak hát szétdobálva. Akkor már a Vilivel voltam, az talált egy cipődobozt, amiben kristálycukor volt, mazsolával összekeverve. Mindjárt a zsebekbe tömtük, és hát magunkba is. Találtunk egy futball-labdát, nagyon örültem neki, nekem nem volt sohasem futballlabdám! Elkezdtünk ott marháskodni, egyszer csak belép oda egy német főhadnagy, sapkája félrevágva, azok mindig olyanok voltak, mintha skatulyából vették volna ki. Mit keresünk itt? Hogy szökevények vagyunk, így, németül mondta. A pisztoly a kezében volt, nem sokba került volna, hogy lelőjön, a kutya se törődött volna velünk. Kikergetett, »los, los!«, és hogy menjünk tovább. Mikor kizavart bennünket onnan, akkor megint ilyen védőgödröket találtunk, amikben a teherautók voltak beállítva, de autók nem voltak ott, csak a helyük, és mellettük a földhányás. Ott tápészkodunk, nézünk erre, nézünk arra, egyszer csak a Vili lerántott:- Mi van?! - mondom, és abban a pillanatban egy óriási robbanás. Az volt a szerencse, hogy minket ez a kihányt föld megvédett. Felálltam, jó isten, de jó, hogy kijöttünk onnan! Kifújjuk magunkat, hát honnan lőttek? Nem láttunk sehol ellenséget, az oroszok úgy félreálltak valahogy, csak ők tartották a terepet, tapasztalt harcosok voltak, nem úgy, mint mi, hogy csak belecsöppentünk, mint a Pilátus a krédóba. És akkor nézi a Vili:- Mi van a válladdal? - a hátamon volt egy kis hátizsák, abban volt a fehérneműm, miegymás, amire szükség volt. - De a pokrócod...! - nézzük, úristen! A szilánk levitte a fél pokrócot így a vállamról, és nekem semmi bajom, hajszálam se görbült meg! Én nem tudom, engem nagyon jól őrzött a Jóisten, vagy még akkor nem volt beteljesedve a sorsom. Az újratalálkozás Varga Lacival egy egész véletlen volt. Tudom, hogy akkor már ott volt velem az egyik deáki fiú, a Bábel Dezsi, ott volt a Vili, meg egy szeli gyerek. Egy hentesnek a házában voltunk, a műhelye a kapu másik oldalán volt. Két bejárat volt az udvarba, mi hátulról jöttünk be a lakásba, ennivalót kerestünk. Aztán találtunk egy doboz vajat, de olyan avas volt, mint a nyavalya. Aztán valamelyik kitalálta, hogy van itt parfüm, hogy ne érezzük a büdösségét, teszünk rá egy keveset. Jaj, éhes embernél nincs rettenetesebb! Akkor valahogy úgy határoztunk, hogy nem megyünk tovább, a puskákat beraktuk a füstölőbe, és ott várakoztunk. Egyszer csak a hátsó kapun bejött egy csoport, és mentek ki az első kapun, mellettünk. A jó szentjét, most mit csináljunk, csatlakozzunk ezekhez, vagy ne? Lestünk a kulcslyukon keresztül, hogy mennek, mennek, és nem akart vége lenni a menetnek.
