Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

SULCI JÓZSEF

160 letek voltak ott, de fából, deszkából, valamikor a román hadseregnek lehettek ezek a kaszárnyái. A tábornak rendes utcái voltak, nevekkel, mondjuk Lőrinc, Péter, vagy János utca és a barakkok római számokkal voltak számozva. És persze a két méter magas drótkerítés. Ott már orosz koszt volt: buris, pohánka, köleskása, ilyesféle. Focsaniban csak annyi volt, hogy átnéztek minket, nem-e vagyunk betegek, nincs-e hasmenésünk, vagy valami.

Június 6-án ebéd után sorakozó volt, irány ki az állomásra. Az egy katonai tábori állomás volt, ott semmi különös nem volt, csak a megállóhely egy-két sínpárral, de ott már széles vágányú vasút volt. Századonként állították össze a szállítmányt, bevagoníroztunk, és irány Oroszország. Már akkor biztosak voltunk benne, hogy kivisznek. Az utazásunk ideje alatt napi kétszer volt élelmezés, de elég szűkösen. Zárt tehervagonokban utaztunk, egy vagonban negyven fő, a nagy vagonokban hatvanan. Minden vagonban volt egy fahordó, két vödör vízhordáshoz és a leves vételezéséhez. A fekvőhely a vagon talaján volt, akinek volt sátorlap, az a vagon tetejéhez erősítette, függőágyként. Kényelmesebb volt, mint a vagon padlója, de az állandó lengést meg kellett szokni. A vagonok ablakai szögesdróttal be voltak szegezve, az ajtók bezárva. A vécé egy V alakra meghajlított bádoglemez volt, srégen állítva az ajtó nyílásába. Focsaniból széles vágányon utaztunk, onnantól már leengedtek a vagonokból vécére, és az ajtók is csak éjjelre voltak bezárva. Fia megállt egy állomáson a vonat, leszálltunk, körbeálltunk a vagon mellett, és a kör közepében pedig leguggolt az, akinek éppen szükséglete volt. így a névjegyünket több helyen ott hagytuk, a civilek ennek nem nagyon örültek. A vizelési menet közben is el tudtuk végezni. Olyan esetről, hogy valaki nem bírta volna ki az utat, nem tudok.

Keresztülmentünk Csernovicon, Vinnyicán, Kijeven, majd Nyezsin, Konotop és végül Kurszk, ahova éjjel érkeztünk meg. Beszóltak a vagonokba, hogy készüljünk fel, megérkeztünk és kirakodtunk, de aztán nem lett belőle semmi, mert reggel tovább indultunk. Hogy miért volt ez, nem tudom. Déltájban megérkeztünk Orelba. Amit a vonatról láttunk, egész úton faluk, városok mind romokban voltak, ép házat alig lehetett látni. Főleg a hidak, középületek vagy gyárak voltak romokban, a kisebb épületeket nem is annyira figyeltük, őnáluk az építkezés egész más formában volt, faházak voltak, általában bádogtetővel.

Orel, gyűjtőtábor

Orelba június 16-án érkeztünk. A kirakodás után felkísértek egy dombtetőre, egy nagy tüzérségi laktanyába mentünk, amely fogolytáborrá volt átalakítva. Egy nagy pajtaszerű részbe helyeztek el, ez is romos épület volt, a talaja föld és téglatörmelék, keserves kín volt ott pihenni. Ez volt ott a legnagyobb láger, nagyon sokan voltunk, tíztizenkétezren is. El lehet képzelni, ott éppen hogy csak sorakozni lehetett. Ez volt a centrál láger, egy gyűjtőtábor, ahonnan tovább adták a foglyokat, valami tizenkét vagy tizenhárom leánytábora volt. Amíg ott voltunk, soha nem volt létszámellenőrzés, mindig jöttek-mentek a foglyok, és csak a kilépőket és a belépőket számolták, bent nem zavarták az embereket. Aztán minket is szórtak szét a fióklágerekbe, munkára, de az egész idő alatt a centrál láger alá tartoztunk. Elég nagy terület volt, több részre volt osztva, dróttal elkerítve. A nagyobb épületek le voltak bombázva, csak kisebb pléhtetős épületek voltak. Volt olyan rész, ahol még régebbi épületek voltak, de olyan is, ahol már a falakat felhúzták, újonnan volt a tetejük is megcsinálva. Ezeken a helyeken három oldalról volt fal, egy oldalról pedig csak deszkából összerótt kerítésszerű-