Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
ség volt, az csak a széltől védett valamit. Ezeknek az építésén már mi is részt vettünk, téglából fel lett falazva. Akkor még nem volt teljesen kiépítve a tábor, még bővítették, minket csak benti munkára használtak fel. Ez mind a háború utáni fogolyszállítmányok részére készült, meg azoknak, akiket közmunkára vittek ki Kárpátaljáról. Elvitték őket munkára, azzal az ígérettel, hogy nemsokára jönnek vissza, a végén az lett belőle, hogy zsupsz be a vagonba. Másnap, június 17-én nyilvántartásba vettek. Felhasználták mindazokat az embereket, akik oroszul tudtak, vagy valamelyik szláv nyelvet beszélték. Mindenkit név szerint feljegyeztek, és olyan negyven-negyvenöt kérdésre kellett válaszolni: szülők, testvérek neve, hány testvére van, van-e házuk, mennyi földjük van, falu neve, hol szolgált, mikor rukkolt be katonának, hová, melyik városba, mi volt az egység neve, mikor és hová került a frontra, mikor és hol esett fogságba, milyen pártnak volt a tagja, milyen vallású, milyen iskolát végzett, milyen nyelvet beszél, hol tanult idegen nyelvet, és még nagyon sok kérdés, amire felelni kellett. Persze sok felesleges dolog is volt, amit csak kihúzkáltak, hogy »nincs, nincs, nincs«. Aztán már kezdtünk gondolkodni, hogy mire hogyan válaszoljunk, mert ezt felhasználhatják majd más alkalommal, hogy igazat mondtunk-e, ezért sokan csak a szülőkre, testvérekre és a valós katonai adatokra válaszoltunk. De aztán csak egyszer volt ilyen hivatalos kérdezés, amikor jegyzőkönyvbe vettek mindent. Tudok olyan németről, aki egyből bevallotta, hogy egy SS-hadosztályban volt, még a hadosztály nevét is megmondta. Beírták, aztán Jézus, maradt a többi német között. Amíg ott voltunk, addig nem történt vele semmi se. De lehet, hogy egy óra múlva kivették, mert osztályoztak bennünket, hogy ezek ide mennek, azok oda, századokat állítottak össze, külön a magyarokat, külön a németeket. Nyilvántartásba vétel után százas csoportokba osztottak, így kellett menni reggeliért, ebédért, vacsoráért. A napi élelmezés 67 deka kenyér, 3 deka cukor, 7 deka olajos, savanyú vagy füstölt hal, 3 deka zsiradék, étolaj. Fláromszorra adták a főtt ételt, reggel, délben, este. Krumpliból, hajdinakásából, káposztából, apró kolbászból készítették, egy adag három-négy deci volt. Fluszonegy napig voltunk karanténban, elkülönítve a többi fogolytól, orvosi ellenőrzés alatt tartottak, nem-e hoztunk valami járványos betegséget, tífuszt, vagy vérhast. Ezek a betegségek szedték a legtöbb áldozatot a lágerekben, mert ennyi ember között a higiéniai követelményeket nem tudták betartani. A vízhiány, a tisztálkodás hiánya, a gyönge koszt kedvezett a járványos betegségek terjedésének. A betegségek ellen be is oltottak. A lágerekben a vécé egy keskeny árok volt, egy-másfél méter mély. Ha megtelt, betemettük, és ástunk mellette másikat. Ezek a láger kerítése mellett voltak: ha sok eső volt, meg sem lehetett közelíteni, mert belesüppedt az ember, térdig, vagy ha nem vigyázott, még mélyebbre is, ettől mindenki félt. Az őröknek ez egy védősáv volt, így a kerítést senki sem közelítette meg. Aztán később karók lettek leverve, vagy leásva, kihúztak egy szál vastagabb drótot, az volt a jel, hogy oda ne menjünk. Orelban szintén ilyen volt, de mélyebbre volt ásva, mert a tábor a folyó szintjétől körülbelül tizenöt méter magasságban lehetett, ott mély, háromméteres gödröt is lehetett ásni. Gerendák voltak rajta, azokon lehetett menni, deszka volt közben, az ember guggolt, a lába között a hézagon pottyant le az anyag. Itt, ahol sokan voltunk, ott állandóan volt valaki a vécén, így egy-kettő megtelt. Azokon a gerendákon nagyon vigyázni kellett, nehogy beleessen az ember. Egy alkalommal egy német beleesett, de senki sem akarta kihúzni, még a németek se. Ott is maradt a latrinában, pár perc alatt eltűnt. Erről az egyről tudok, hogy beleesett. Mikor elkerültünk Őreiből, már sokkal szigorúb-161
