Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

Eljött az este, elkezdték olvasni a neveket, és egyenként mentek ki az emberek az állomásra. Átmásztunk a hátsó kapun és ott egy olyan bokros rész volt, ahol elbúj­tunk. Amikor már valami tízen is kimentek, egyenként beugrottunk a többi közé, akik a vonatnál voltak. így feljutottunk a vonatra, és irány Budapest! És tényleg kaptunk is vacsorát, egy kis kenyérdarabot és egy csésze teát vagy kávét. Nem volt sok, de már minket a haza melegített. Csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy milyen beosztású volt ott Debrecenben a Lajos. Pereden voltam egy temetésen, és akkor - a véletlen során - találkoztam a bátyjával és elmondta nekem. Százados volt. Ő volt ott az atyaisten, és éppen ő árulta el a legnagyobb titkot, hogy merre lehet szökni. Végül azt is megtud­tam, hogy Debrecenben tényleg lekapcsoltak embereket. A szövetkezetben dolgoz­tam, akkor még Sellyéhez tartoztunk, és jött oda egy peredi festő, ahova küldték, oda ment festeni. Egy nagy, erős ember volt, már nem is tudom, mi volt a neve. Mondták neki, hogy a Karcsi volt fogságban. Odajött hozzám, rákérdezett a dolgokra és el is mondtam neki nagyjából, miken estem át. Aztán azt mondta, hogy ő ám ráhúzott: Debrecenből két évre elvitték őtet Csehországba, urániumbányába. Még hogy a sely­­lyei állomáson is átvitték: a kupé, ahol ő volt, be volt függönyözve és egy embernek meg is ismerte a hangját. Két évet volt ott, nem is írhatott haza, csak az után enged­ték őtet haza. Ha tudta volna azt, hogy én hogyan jártam Debrecenben! Nem is mer­tem elmondani neki. Budapest Csütörtök reggelre befutottunk a Keleti pályaudvarra. A váróterembe mentünk, mert azt mondták, hogy ott fognak minket reggelivel várni. Káposztalevest kaptunk, éppen egyszer akkora kenyérrel, mintamit az úton adtak. Aztán kijelentették:- Mindenki figyelem! Mindenki a saját ablakához fog menni, járás szerint és je­gyet kap. Fizetni nem kell érte. A felvidékiek pedig felsorakoznak, azokat kint várja a kocsi. - Aztán felolvasták, hogy ki melyik ablakhoz menjen. Még akkor nem kapcsoltunk. Odamentünk, és egy amerikai teherautó volt, pony­vával és körül volta pad benne, beszálltunk és tele is lett a kocsi. Elég sokat mentünk a pesti utcákon, aztán egyszer csak már láttuk, hogy egy kaszárnyaféléhez értünk. Még nem volt felépítve, láttuk, hogy nagyon vastag falai vannak, puskával szét nem lehetett volna lőni, de a bomba szétrombolta. Bementünk, és egy törzsőrmester várt ránk. Azt mondta, hogy egyenként sorakozzunk fel, mert be fog minket írni.- Hát minek? - kérdeztük tőle. Azt mondta, hogy legyen hol ebédelnünk, megkapjuk az ebédjegyet, és megmu­tatja, hol lesz a szállásunk. Aztán irkálta be az adatokat, de közben olyanokat is elszólt nekünk, hogy »sok ember átesett a kezemen, egyszer csak nem voltak!« Nem mondta, hogy szökjünk meg, de ezt lehetett belőle kiérteni. Aztán mentünk hátra a folyosón, és egy gyerek azt kérdezte tőlünk:- Hova valósi vagy?- Vágkirályfai. És te?- Peredi.- Mióta vagy itt?- Úgy januártól.- Hát mit csinálsz itt? 117

Next

/
Oldalképek
Tartalom