Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
10 A Szovjetunió elleni háború első időszakában, 1941-1942-ben csak nagyon kevés magyar volt szovjet hadifogságban. Számuk csak a 2. magyar királyi hadsereg 1943. januári katasztrófája után szökött magasra. Ekkor a hadifoglyok áradata magukat a szovjet szerveket is meglepte - a több mint 210 ezer hadifogolyból 31 ezer volt a magyar. A szovjetunióbeli hadifogolytáborok működésének évei alatt 1943-ban volt a hadifoglyok legnagyobb halálozási aránya. Az az évi decemberi jelentés már csak valamivel több mint háromezer magyar fogolyról számol be - ez azt jelenti, hogy a fogságba esetteknek csak mintegy tizede élte túl az első évet. A foglyok számának újabb nagy növekedése 1944 őszén kezdődött, amikor a harcok az akkori Magyarország területére tolódtak. Ekkor kezdődött a civil lakosság elhurcolása is, amely a magyarokon kívül a magyarországi svábokat érintette legjobban. A civilek elhurcolása mindenekelőtt a hátországi biztonságos feltételek megteremtését szolgálta. A civilek elhurcolása függött a szovjet hadi sikerektől is. Amikor a német és a magyar erők szívósabb ellenállást fejtettek ki, s a Vörös Hadsereg előretörése lelassult, a szovjet hadvezetés gyakran érezte úgy, hogy a sikertelenséget a hadifoglyok mennyiségének növelésével kell kompenzálnia. Az utolsó háborús év januárjában már több mint 125 ezer magyarországi származású személy volt szovjet kézen, és ez a szám a háború végéig tovább növekedett.5 Szovjet fogságba összesen 555-565 ezer magyar állampolgár került. Ebből 385-390 ezer személy került a Szovjetunió területére, akiknek kétharmada lehetett magyar fegyveres alakulat tagja.6 Azok, akiket nem vittek ki a Szovjetunióba, még 1945 folyamán szabadultak.7 Az első találkozás a Vörös Hadsereggel nem automatikusan a fogságot jelentette. Olyan esetek is megtörténtek, hogy az első kontaktus után a szovjet katonák a jövendőbeli foglyokat eleresztették, tudván, hogy azok a hátországban, az úton hazafelé úgyis újra el lesznek fogva. Ez sokszor dezinformációval járt, mint ahogy Hoffer István három és fél éves hadifogsága kezdetén is: „Az az orosz már mindjárt hazudott nekünk. Azt mondta, »papa, mama, pošli doma, Budapest, posli, papa, mama jó« - ennyit tudott magyarul. A leendő foglyok sokszor nem is sejtették, hogy már véglegesen a Vörös Hadsereg kezén vannak. Gyakori hazugság volt például az is, hogy a foglyok az elbocsátó papír megkapása után lesznek hazaengedve. Szulló Lajos a bábolnai katonai méntelepen szolgált mint katona. A front közeledtével az egész alakulata útra kelt, hogy kitérjenek a szovjet hadsereg elől: „Egy pusztára mentünk, egy majorra, és ott letelepedtünk. Egy vagy két nap voltunk ott, aztán jöttek az oroszok és összeszedték az egész kócerájt. Azt mondták, hogy kapunk papírt, és jövünk haza. De hát hiába, papírt nem adtak, és elvittek Székesfehérvárra, a táborba.” 5 Varga 2009, 141-145. 6 Ezeken belül a munkaszolgálatosok is, akiket a szovjetek szintén hadifogolyként kezeltek. Az 1943. január 5-én készült UPVI-jelentés 324 szovjet fogságban lévő magyar katonáról és 66 munkaszolgálatosról tudósít - eddig ez az egyetlen összesítő kimutatás, ahol a munkaszolgálatos kifejezés is megjelenik, a későbbi évkörű statisztikai iratokban nem különül ez a kategória. (Varga 2009, 141.) A magyar külügyminisztérium hadifogolyosztályának 1947. április 10-én kiadott tájékoztatója szerint az USA-ban a háború áldozatainak segélyezésére alakult zsidó szervezet (American Jewish Joint Distribution Committee) még ekkor is 20-25 000 Szovjetunióban kint lévő munkaszolgálatossal számolt. Varga Éva Mária (ed.): Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok (1941- 1953). Moszkva-Budapest, 2006, 425. 7 Varga 2009, 163-168.
