Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
104Aztán bementem a lágerbe, és mondtam a főszakácsnak, hogy miben állapodtam meg velük. Mondta is, hogy jól van, mert látta, hogy nagyon fel vagyok hevülve.- Jól van, pajtás - mondta -, valahogyan megcsináljuk. Estére másfél kanalat adtam volna, mert csak forró vízzel kellett volna felhígítani a levest. De mi történt! Azon a délutánon a lágerparancsnok, az a betyár, éppen ellenőrizte a munkahelyeket, ahol a mieink dolgoztak és elpanaszolták neki, hogy mi történt délben.- Kde povar, kde povar?\ - ordította, mint az állat, hogy hol van a szakács, amikor jött be a konyhára. Egyenesen a karcerba lettem hajtva. Az csak négy betonfal volt, egy vasajtó rajta, és más semmi. Reggel rendesen munkába vittek, úgy kellett dolgozni, mint a többinek, és este megint becsuktak. Harmadik vagy negyedik nap kérdezte az orvos százados, hogy hova lettem én, és amikor megmondták neki, hogy be vagyok csukva a karcerban, rögtön ment a portára, levette a karcerkulcsot, és kiengedett. Újabb nehézségek A lágerparancsnokunknak csak főhadnagyi rangja volt, mégis a legtöbb dologban parancsolni tudott a százados orvosnak: mert hát ő volt a lágerparancsnok. Az egy disznó ember volt. A bányából kifogyott az ember, rögtön orvosi vizsgát rendelt el: felkeltettek, és először ő ment át előttünk, válogatott közülünk, hogy ki megy a bányába. Csak az egyes kategóriájúak mehetett a bányába, és aki oda került, az egy-két hét alatt tönkrement. Meztelenül voltunk felsorakozva, és amikor odaértem az asztalhoz, ahol a lányok írták be a neveket, a parancsnok az első kategóriába tett: az már bánya volt. De én már láttam az orvos százados arcát, olyan gömbölyűre tudott nevetni! A parancsnok adta meg előre a tippet, hogy milyen kategóriájú az ember, de az orvos hagyta jóvá. Odaállt hozzá, és azt mondta neki olyan gúnyosan, hogy második kategória. Többször is el tudtam így kerülni a bányát. Mindig, mielőtt volt a válogatás, az orvos után mentem, és könyörögtem neki, hogy be ne tegyen a bányába! De ezt nem tudta senki. A főhadnagy minden orvosi vizsgánál az első kategóriába tett, de az orvos mindig kimentett. Jártunk ki a vasolvasztó gyárba. Az volt a feladatom, hogy azt az anyagot hordjam ki, ami a vasolvasztásnál nem égettek Azt teljesen nem várhattuk meg, amíg az kihűl, mert az rengeteg időbe került volna, és sok lett volna a munkakiesés. Két brigád váltakozott, az egyik szedte ki az anyagot, a másik addig hűtötte magát, mert olyan forróság volt ott, hogy szakadt rólunk a víz. Egy alkalommal - este volt, az éjjeli műszak elején - szedtük szét az egész kemencét, és egyszerre két téglát hoztam ki. Abban a nagy hőségben ki kellett feszegetni, mert az majdnem össze volt olvadva. A köpeny alatt megkötöttük a két téglát dróttal: lógtak a vállunkon és úgy vittük ki. Már az előtte való nap is hordtam, és nem volt semmi baj. Amikor már harmadszor mentem be és kivettem egy téglát magamnak, körülnéztem, és nem láttam semmit se, csak olyan homályt! Pedig hegyettünk egy olyan erős lámpa volt, hogy azt ki se tudom mondani. Hát ez még mi? Egyszerűen nem láttam!- Gyerekek - kiabáltam -, vezessetek ki! Vezessetek ki, nem látok!- Ne viccelj! - mondta az egyik.- Nem viccelek, Isten bizony nem viccelek! Úgy kellett nekik kivezetniük engem. A katona is elhitte, nem mondta, hogy nem igaz, és mondta, hogy üljek le melléje. Nem engedett vissza a lágerbe, de nem is tudtam volna odajutni. Reggelre, ahogyan fény lett, visszajött a látásom, mintha semmi
