Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
bajom nem lett volna! De ahogyan eljött az este, a lámpagyújtás, megint nem láttam. Az éjjeli műszakjaim megszűntek, annyiból nem bántam. Már hetek óta így voltam, és a nagy konyhában már megszoktam - láttam, hogy valami fény van ottan, és aszerint tudtam valamit menni. Megkaptam a vacsorámat, a kezembe vettem, odaszorítottam a mellemhez, a másik kezemmel kerestem az utat, mert már tudtam lépésre, hogy melyik asztalhoz járunk. Aztán egy alkalommal így vittem a vacsorámat, óvatosan, nehogy valaki nekem szaladjon és kilöttyenjen, mert az ott többet ért, mint az arany. Az úton se állhattam meg, mert az egyik sor ment, és a másik jött. Nem láttam, de hallottam, hogy valaki azt mondta a sorban:- Oda nézzetek! - olyan suttyómba mondta. - Az a nagy tápész, már az is megvakult! De a fülem az éles volt, és megálltam:- Kívánom neked az Úristentől - mondtam neki -, hogy járjál így, ahogyan én jártam!- Pajtáskám, ne haragudjál meg, nem rosszból mondtam - már javította ki magát -, inkább sajnálatból mondjuk ezt, hogy te is így jártál! Mert többen voltunk, akik nem láttunk éjjel. De hát már azzal megsértett, hogy »az a nagy tápész«. Aztán egyszer, egypár hét után, este is szépen megnyílt előttem a fény. Egy alkalommal - a véletlen során - több mint ezerszáz százalékos napi normát csináltunk. Magas falakon volt egy daru, ami hozta be vagy vitte ki az anyagot és a síneken mozgott. Oda lettünk beosztva, és féltünk, mert a nagy szél mindig fújt. Csak a sínekhez kötöttük a gurtnit, az volt az egy biztosítás, ha leestünk volna, akkor az a széles szalag, ami át volt a derkunkon kötve, megfogott volna. A fal és a sín között volt egy nagy, olyan tizenöt-húsz centi magas betondarab, és azt kellett a sínek alól kivésni. Jaj, csak ne egyszerre betonozták volna, azon könyörögtünk! Felmentünk, nekifogtunk a munkának, beleütöttünk hármat a nagy kalapáccsal, és szerencsénkre egy jó nagy tábla megmozdult! Külön volt odabetonozva, nem volt benne armatúra, ami összefogta volna. így estére végig kivéstük, mint a szamarak. Másnap reggel már a táblán volt a nevünk. Normális esetben egy napra egy egész porció kenyér járt, de akkor este dupla adagot kaptunk a nagy teljesítményünkért, azzal nagyon sokat keresett ám a láger! Csak azon az egy napon volt a dupla, de aztán kaptunk egy elég jó öltözőruhát, és megmondták mindenkinek, hogy ha azt valakinél elcsípik, az máris megy a karcerba. Kijelentették, hogy azt a munkateljesítményért érdemeltük ki, és az csak a miénk. Ahol kellett az ember, oda vittek, akármilyen munkára. Amire szüksége volta civil népnek a munkájához, bedobtak oda. Vigyázni kellett, mert ha az ember levetette a köpenyt vagy a zubbonyt, egy-kettő kézről kézre ment - a civilek elkapták, és már nem volt. A „fizetésünket” a láger kapta, és minden hónapban beszámoltak, mennyit fizetünk a lakásért, a fűtésért, az evésért és, ennyit a katonákért, akik őriztek bennünket! Hogy csúszott-e félre pénz, azt már nem tudjuk, az az ő dolguk volt. Mindig azzal jött a parancsnok, hogy azért nem javíthatja meg a kosztot, mert nem dolgozzuk ki azt a pénzt, amit ő kifizet értünk. A levél Mentek a hónapok, mentek az évek, ugye mindennap proverka volt, mert mindennap nem hittek annak, hogy jól írtak be minket a portán. Fel kellett sorakozni, és megszámoltak bennünket. Két oldalról mentek rajtunk végig, innen is egy katona, onnan is, »po pety, po pety«, és ha passzolt mind a kettőnek, akkor jól számoltak meg. Volt 105
