Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Dittel Laura

kozó. Rengeteg ember jött el akkor a főtérre Szepsiben. A találkozót egy érdekes tribünről én és Mihályi Molnár László vezettük. Én voltam az, aki szlovákul konferált és szlovákul beszélt, Molnár Laci meg magyarul. Jöttek az emberek, felszólaltak. Mindenki elmondta, hogy mit gondol az egészről. Mi felolvastuk a VPN-nyilatkozatot. Szóval ez egy ilyen első nap volt, amikor először jöttek az emberek támogatni a dolgot, és először volt lehetőségük felszólalni, véleményt nyilvánítani. Ebbe csöppentem bele rögtön az első napon.- Ki mindenki szervezte?- Konkrét neveket akarsz?- Igen.- A vezető ember Zsolner Ákos volt, mellette Sülé Péter és az elején Miro Fulín. Ő is természetvédő, később aztán ő nem volt aktív, csak az elején, akkor, amikor megmozdultak a dolgok. És Molnár László, és vele, azt hiszem, két-három diák a magyar gimnáziumból. Ezek voltak a legelején azok az emberek, akik dolgoztak. Pár nap múlva természetesen csatlakoztak a többiek. Többen voltunk.- Erről az első nagygyűlésről beszélhetnél bővebben.- Nagyon érdekes volt, mindenki tele volt energiával. Mindenki nagyon örült, egy kicsikét féltünk is természetesen, mert mindenkiben benne volt a félelem, hogy hátha nem jön ki, nem sikerül, és mi lesz velünk, hogyha az egész csődöt mond. Viszont mindenkiben erősebb volt, azt hiszem, az, hogy valamit tenni akar. Aztán néztük a tévében az eseményeket Prágában, s azok energiát adtak mindenkinek, hogy nem vagyunk egyedül. Ez az első esti míting kint volt az utcán. Nagyon tetszett nekem, mert rengeteg ember összejött. A hangszórón keresztül informáltuk az embereket, hogy mikor lesz. Este 5-kor vagy 6-kor kezdtük, és ahhoz képest, hogy az emberek olyankor jönnek haza a munkából, rengetegen összejöttek. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mennyien lehettek, de tele volt az egész tér Szepsiben, ahogy magam előtt látom, rengeteg ember állt ott. Aki tudott, mindenki eljött. Egy traktor vlecskáján álltunk, arról szónokoltunk. Az volt a tribün. Volt egy kézzel írott transzparens, már pontosan nem emlékszem, hogy mi volt rajta. A mikrofont a Helyi Nemzeti Bizottság adta. Nem mondom, hogy nem lettek volna ellene az egész dolognak, de megtettek mindent, hogy meglegyen mindenünk ahhoz, hogy ott, a téren fel tudjunk lépni. Sokolovsky elvtárs - azelőtt ő volt a tanácselnök, polgármester - bár megrögzött kommunista volt, de azt mondta, hogy mindenkinek joga van kifejteni a véleményét. Segített minket. Érdekes volt, hogy az emberek nem féltek kijönni és megmondani a véleményüket arról, amik történtek. Gyakran szólaltak fel diákok, felszólaltak olyan emberek, akiket régi szepsiekként mindenki tiszteletben tartott. Ezek az első napok olyanok voltak, hogy mindenki meg akart szólalni. Azt hiszem, fontos volt, hogy mindenki szóhoz is jusson. Aztán később, amikor már kicsit lehűltek a kedélyek, akkor már természetesen egész más volt az egész, de az elején így nézett ki. Mindenki jó érzéssel ment haza, mindenki örült, mindenki tele volt bizakodással. A szüleim például ahhoz a generációhoz tartoznak, akik átélték 1968-at, és nagyon féltek, de nagyon örültek is, hogy valami megmozdult.