Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Szarka László
az ő számítógépeik. Nekem tehát elementáris élményt jelentett a Ménesi út, a 351 Széchényi Könyvtár, a bölcsészkari előadások. És Balia Kálmánékkal, akik akkor Magyarországon tanultak, kitaláltuk, haza kell hívni az ottani diákokat, mert egyre többen maradtak kint. A JAlK-osokkal berepülő csapatokat szerveztünk, hogy az ott tanulókkal kapcsolatok épüljenek ki. Ma is nagyon kellene valami hasonló. Én jártam oda, hogy jöjjenek haza, és a végén...- Azt hiszem, ez csak visszafelé sülhetett ei?- Hát az én esetemben ez történt, pedig Popély Gyula jóvoltából az egyetem befejezése után azonnal a Történettudományi Intézetbe kerültem, ahol belső aspirantúrát ajánlottak föl. Akkor már javában vívódtam, mert készültem a házasságkötésre, és persze itthon sokféle ok miatt egyre nagyobb volt a taszító erők hatása, illetve az akkori Magyarország vonzereje. Ráadásul a mikulovi keserves egyhónapos kiképzés tapasztalatai miatt mindenképpen szerettem volna megúszni az egyéves csehországi katonáskodást. Tkadlečková professzor asszony mondta is az államvizsga után: maga bolond, ha még egy percig is itt marad, ebben az országban, meneküljön, menjen. Egyre több olyan impulzus ért, ami az áttelepülés felé vitt. Pedig Miklóssal, Durayékkal már akkor kialakultak azok a kapcsolatok, amikor a lakására meghívott, amikor Popély Gyuláékkal és a többiekkel együtt elkezdték az ellenzéki akciók szervezését. Azt kell, mondjam, akkor, 1976-ban már nagyon kevés dolog tartott csak vissza. Leginkább a szüleim, a szüleim iránti tisztelet, annak ellenére, hogy otthon apámmal voltak konfliktusaim. A végén ő biztatott, mintha az ő fehérlapját nekem kellett volna érvényesítenem.- Nem tartott vissza az sem, hogy úgy érezhetted volna, sínen van a pályád, hiszen bekerülsz a Történettudományi Intézetbe, ahova, gondolom, nem volt könnyű bejutni, és megnyílt volna előtted egy történészi pálya, bár valószínűleg tudhattad, hogy elég szűk korlátok között.- Igen, akkor már nem is tudtam elképzelni másként az életem. Pesten több helyen is elhelyezkedhettem volna, jó helyeken. Minden azzal kezdődött, hogy egy évig hontalan voltam. Az első próbálkozásom Für Lajosnál volt az Agrártörténeti Múzeumban. Az ő ajánlata nagyon vonzott, mert Pozsonyban Pavol Hapáknál, Vadkerty Katalin mellett szintén az agrártörténeti témák voltak nekem kiosztva, azzal kellett volna foglalkoznom. De korábban, még itt Pozsonyban megismertem Ránkí Györgyöt. Vettem egy mély levegőt, és bementem hozzá a pesti Történettudományi Intézetbe. Felvettek, ahol először az intézet könyvtárában egy huzatos nagyszobában orosz könyveket kellett szakoznom fél évig. Aztán a Csehszlovák Tudományos Akadémiának az egyszemélyes pesti kutatócsoportját örököltem meg az intézet keretei közt. Tulajdonképpen három lépcsőben jutottam el 5-6 éven keresztül oda, hogy segédmunkatársként alkalmaztak. A pozsonyi Niederhauser Emilnek, a boldog emlékezetű Emil bácsinak köszönhetően pedig, azt hiszem, 1978-tól elkezdhettem a debreceni egyetemen kelet-európai szemináriumokat tartani. Nekem a debreceni egyetem volt a második egyetemem. Az adta az igazi szakmai alapokat, s ezzel gyakorlatilag pótoltam a pozsonyi hiányosságokat, mulasztásokat. <4* N00
