Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Szarka László
- Amikor összejöttek az otthon maradottak és azok, akiket áttelepítettek 347 Magyarországra, ki volt az áldozat, ki érezte úgy, hogy a másik rosszabbul járt?- Forgandó volt a helyzet, akár a szerencse. A legelején természetesen a kitelepítettek voltak a szerencsétlenek, akiket elüldöztek. Mikor a hatvanas években itthon ment kicsit fölfelé, ez még tovább erősödött. Utána viszont a maszekoló Magyarországnak, Kádár népének állt jobban a szénája, s főleg 1968 után ők tűntek szerencsésebbnek. Emlékezetemben a 60-as évek a kölcsönös dicsekedés időszaka volt: kinek mekkora a háza, ki épített, kinél volt az első autó, ki merre kirándult. De idővel a különbségek kiegyenlítődtek, és persze mindenki bölcsebb lett. Apám szervezte meg az 1924-1925-ben született széliek 60 éves találkozóját: a kultúrháztól a temetőig vonulva láthattuk, milyen hatalmas évfolyamok születtek s jártak a két világháború közti híres alsószeli evangélikus és katolikus magyar iskolákba. Szerencsére a nagy családon belül a tolnai unokatestvérek máig szoros kapcsolatokat ápolnak a szeli rokonsággal. Én ebből Pestre eltékozoltként szégyenszemre kimaradtam... A kulákság vádja nem sokat ártott, bár a falu belső törésvonalai biztosan igen kiéleződtek. Vallásosságunk - így most visszatekintve - sokkal fontosabbnak tűnik. Úgy jártunk a katolikus templomba, mint ahogy az üldözött zsidók a zsinagógába: rejtőzködve a tanítók elől, a tanárok elől. Emlékszem, szegény Kövesi tanító bácsira, aki a két világháború között a legkiválóbb evangélikus tanító urak egyike volt. Boros Béla iskolaigazgató úrnak köszönhetően a falu ismét felkerült a magyar kulturális térképre: a Csehszlovákiai Általános Magyar Tanítóegyesület elnökeként Alsószeliben adta ki a szervezet lapját. Még helyszíni rádióközvetítés is volt a faluból. Szóval a Kövesi tanító bácsi, aki a kommunista iskolában a másodikban tanított bennünket, azt a megbízatást kapta, hogy lebeszélje apámat, ne írassanak be engem hittanra, mert azzal, úgymond, a tehetséges gyerek továbbtanulását megnehezíti. És apám, tőle szokatlan kíméletlenséggel kidobta a tanító elvtársat. Ezeken a történeteken keresztül gyerekfejjel is megélhettem és megérthettem valamit azokból az indulatokból, amelyek körülöttünk a felszín alatt fortyogtak. Drága anyám viszont május elsejére szép pedánsan és lojálisán kirakta a szovjet, a magyar és a csehszlovák zászlót, meg békegalambot. Persze a magyar zászlót raktuk középre. A család tehát igyekezett belesimulni a tájba. Nem éreztük, mert szüleim nem engedték látni a folyamatos konfliktusokat, amiket egyébként ők nyilvánvalóan megéltek.- Ebből a faluból, ami egy viszonylag zárt közösség lehetett, elkerültél aztán Galántára gimnáziumba. Azok az évek hogy maradtak meg benned?- Életem legszebb éveiként természetesen. Mint ahogy a felsőszeli iskolás évek is nagyon szépek voltak. 1968-ban amikor az orosz meg a magyar tankok bent álltak Galántán, Hajdusek tanár úr a nagy medvéről meg a kis nyúlról tartotta évnyitó beszédét, párttitkárként jelezte, hogy ebből a harcból győztesen csakis a kicsi kerülhet ki. Ahogy a kis nyúl is mindig túljár a nagy medve észén. Jan Palach halálával a gimnáziumban az órák elején néma felállással azonosultunk. Emlékezetemben maradtak képek arról, hogy néhányan még a magyar tankokra is dobáltak. Volt abban valami heroikus és felemelő, ahogy elképzeltük a demokrácia győzelmét, a szovjet táboron belül. Máig úgy érzem és látom, hogy a csehszlovákiai < V <íN GO
